Irodalmi Szemle, 1967
1967/9 - Szolzsenyicin, Alekszandr: Zachar Kalita
beszélt, széles taglejtésekkel kísérte, s amint észrevette, hogy jegyzek valamit, figyelmeztetett: — De azért tőrödnek is velünk! Törődnek bizony! ötvenhétben elhatározták, hogy épltőállványokat szerelnek ide. Látja azokat az oszlopokat ott, az emlékmű körül? Azóta itt állnak. Tulában készítették az egészet. Az oszlopokat lánccal akarták egymáshoz kötni, de láncot már nem hoztak. Engem állítottak ide, karbantartónak! Nélkülem romba dőlt volna már az egész! — Zahar Dmitries, mennyi fizetést kap maga? Akkorát sóhajtott, mint egy kovácsfújtató, s egy pillanatra elhallgatott. Aztán előrehajolt, és csendesen közölte: — Huszonhét rubelt. — Hogyan lehetséges ez? Hisz a legalacsonyabb fizetés harminc rubel! — Látja, hogy lehetséges... Nekem pedig szabadidőm sincs. Reggeltől estig állandóan itt vagyok. Még éjszaka is. A, lóvá teszel te bennünket, Zahar. — Éjszaka minek? — Hogy is kérdezhet ilyet? — sértődött meg Zahar. — Éjszakára talán itthagyhatok mindent csak úgy?! Főleg éjszaka kell ügyelnem. Ha éjszaka jön valami autó, annak fel kell jegyezni a számát. — A számát? És minek? — Fegyvert nem akarnak rám bízni. Agyonlőhetnél valakit, azt mondják. Minden hatalmam annyi, hogy feljegyzem a gépkocsik számát. Ki tudja, hátha elkövetnek valamit! — És kinek továbbítja a számot? — A, senkinek, nálam marad... Nemrég házat építettek a látogatók számára, látták? Arra is ügyelni kell. Természetesen, láttuk a házikót. Csaknem teljesen befejezett földszintes épület volt ez, több helyiséggel, de zárva találtuk. Az ablakokat már berakták, néhányat ki is vertek azóta, a padlót szintén lerakták, csak a vakolás volt még hátra. — És megszállhatunk-e ott? — (Estefelé lehűlt a levegő, és számítani lehetett rá, hogy éjjel hideg lesz.) — A vendégházban? Ä, dehogyis! — Akkor hát kinek építették? — Aj-jaj-jaj! Kulcsom sincs hozzá. Ne Is beszéljen róla. Majd meghálnak ott ni, az akolban. A ferde tetejű alacsony aklocskát úgy féltucatnyi juh számára építhették. Finom, puha széna volt benne az alom. Földpadlóján üst kuporgott valami ételmaradékkal, néhány üres üveg meg egy darabka csonttá száradt kenyér. A kerékpárok is befértek, kinyújtózhattunk, s még a lakájnak is maradt benne hely. De ő nem volt olyan ostoba, hogy éjszakára ott maradjon. — Elmegyek, megvacsorázom. Haza, Kulikovkára. Kell valami meleg is az ember gyomrába. Maguk meg csak zárkózzanak be. — Akkor majd kopogjon, ha visszatért — nevettünk. — Jó, kopogok. Zahar Kalita kifordította az ötletes csodakabát szárnyát, nem azt, ahol a Vendégkönyvet tartotta, hanem a másikat, és láthattuk, hogy két fület is varrt rá. Bűvész- zsákjából egy rövid nyelű baltát húzott elő, és szorosan beletolta az akasztókba. — No — szólt borúsan —, ennyi az egész. Többet nem csinálhatok. Ezt olyan elszántan préselte ki a fogai közt, mintha legalábbis azt várná, hogy az éjjel mohamedán horda rohamozza meg az emlékművet, s ő egyedül lesz kénytelen megvívni velük, mégpedig az imént elrejtett kis baltával a kezében. Ügy mondta ezt, hogy a szürkületben szinte beleremegtünk. Lehet, hogy valóban komolyan veszi a dolgát. Lehet, hogy valóban hisz benne: a Mezőnek az ő éjjeli őrködése nélkül vége. Most azonban az egész napi ivástól s az örökös futkosástól legyengülve, görnyedten és sántikálva a falu felé iramodott, s ml ezúttal sem tudtuk visszafojtani a nevetést. Mégis sikerült hát magunkra maradnunk a Kulikovói-mezőn. Holdfényes éjszaka volt. A műemlék tornya és az erődtemplom sötét függönyként rajzolódott a holdfényes égboltra. Kulikovka messzi, gyönge fényeit elnyelte a telihold. Az éjszaka csendjét egyet
