Irodalmi Szemle, 1967

1967/9 - Szolzsenyicin, Alekszandr: Zachar Kalita

füvön, nehogy testével összegyűrje a könyvet.) S ha nem részegen heverne itt, hanem aludna vagy töprengene, úgy bizony tömérdek szomorúság volna szétszórt kiterítettségében. Mindenképpen bele illett ebbe a környezetbe. Akár ki is önthetnék ezt a figurát, és elhelyezhetnék az emlékműnél.

Csakhogy Zahar a daliás termet ellenére is esetlen lovag volna.

— Büdös neki a kolhozmunka, eljött felügyelőnek, sütkérezni — fintorgott a másik fiatalember.

Nekünk főleg az nem tetszett, ahogy Zahar rávetette magát az új látogatókra, különösen azokra, akikben valami rossz szándékot sejtett. A nap folyamán még érkeztek néhányan, s amint Zahar meghallotta a motorzúgást, talpra ugrott, leverte magáról a port, és rögtön nekik rontott, fenyegetőzött, mintha az emlékmű állapotáért azok felelnének, nem pedig ő. Már jóval előttük, és ennél sokkal nagyobb hangon méltatlankodott az emlékmű elhanyagoltsága miatt, és úgy kikelt magából, hogy kételkedni kezdtünk, valóban ennyire szívén viseli-e a dolgot.

— Hogy képzelik maguk! — kiáltott hadonászva négy záporozsjei emberre. — Várok, még egy kicsit várok, de aztán átugrok az egész járási művelődésügyi osztályon! — (Ekkora lábakkal meg is teheti.) — Szabadságot kérek, és felmegyek Moszkvába. Egyenesen Furcevához megyek! És mindent elmondok neki!

Amint látta, hogy a látogatókban gyökeret vert a félelem, fogta a zsákot (fontoskodó ábrázattal, ahogy a feletteseink szokták az aktatáskájukat!), félrehúzódott, megtámaszkodott és rágyújtott. Megfigyeltük, hogy járás közben a fél lábára biceg, s megkérdeztük, mi történt vele.

— Frontemlék! — felelte büszkén.

Most se hittünk neki: ravasz róka, kitalálta az egészet.

Elfogyott a vizünk, és Zaharhoz fordultunk, hogy hol lehetne újra megtölteni a kulacsokat.

— Szóval vizet kérnek! Épp az a bökkenő, hogy itt semmiféle kút nincsen, nem áshatunk, mert nem adnak rá pénzt; és ezen az egész híres mezőségen csak pocsolyákból lehet inni — magyarázta. — Kutat csak a faluban talál. — Már fel sem állt a földről, úgy beszélt velünk, mint régi ismerősökkel.

Panaszkodtunk a kivájt és kimart feliratokra, de Zahar a szavunkba vágott.

— Nézzék csak meg az évszámokat! Ha egyetlen újabb évszámot találnak, tessék, hurcoljanak meg. Előttem csinálták az egészet, de most próbálja meg valaki! A templomban igen, ott valami bitang elrejtőzött és firkált, de hiába, nekem is csak két lábam van.

A Szergij Radonyezsszkij nevét viselő templom (Radonyezsszkij egyesítette az orosz haderőket, és Dmitrij Donszkojt hamarosan összebékítette Oleg rjazanyi fejedelemmel) olyan, mint egy hatalmas erőd; tulajdonképpen néhány szorosan egymáshoz épített tömb alkotja: a templomépület csonkagúlája, az átjáró a kilátótoronnyal és két gömb alakú erődtorony. A szűk ablakok lőrésként szolgáltak.

Belül a falakat csúnyán leverték, sőt padlózat sincs benne sehol, az ember a csupasz földön tapos.

Említettük a dolgot Zaharnak.

— Úgy! Szóval észrevették! — mondta kárörvendőn. — A mieink, Kulikovóról, még a háború előtt felszaggatták a padlódeszkát, és lerakták az udvarokban, hogy bele ne süppedjenek a sárba. Én jól feljegyeztem, hogy ki mennyi deszkát vitt el... A front alatt mindenki azt csinált itt, amit akart. Az ikonosztáz deszkadarabjaival a fedezékeket bélelték ki, még a tüzet is azzal rakták.

Zahar egyre inkább megbarátkozott velünk, s már előttünk is minden habozás nélkül belenyúlt a zsákjába, belecsúsztatott valamit, kivett belőle valamit, így idővel pontos képet nyertünk arról, amit a zsákban hordoz. Voltak abban (12 kopejkás) üvegek, (5 kopejkás) poharak, ezeket a bokrokban szedte össze, miután a látogatók már jóllaktak. Egy üveg vizet is tartogatott a zsákban, tehát neki se volt egyéb forrása. Meg két rozscipőt. Néha egy-egy falatra valót letört belőle, s úgy, szárazan majszolta.

— Egész nap jönnek-mennek, ebédelni sincs ideje az embernek.

Néha nyilván egy-egy szentül őrzött vodkásüvegecske vagy halkonzerv is került a zsákba, s talán azért cipelte mindig magával, mert félt csak úgy otthagyni valahol. Aznap este, napszállta után, egy barátja látogatta meg motorkerékpáron; csaknem másfél órán át ültek együtt a bokrok alatt, végül a barátja elment; Zahar hangosabban