Irodalmi Szemle, 1967

1967/9 - Szolzsenyicin, Alekszandr: Zachar Kalita

— Hhaj-haj! — rázta meg a fejét Zahar ostoba kérdésünk hallatán. — Épp ez azt Nincs hozzá hatalmam. Még fegyvert sem adnak. Ide pedig géppuska kellene.

Miközben összekarmolt arcát fürkésztük, arra gondoltunk, jó is, hogy nem adtak neki puskát.

A tanító befejezte az írást, és átnyújtotta a Vendégkönyvet. Azt hittük, hogy Zahar Dmitrijevics a hóna alá fogja, vagy becsúsztatja a zsákba, de tévedtünk. Félrehúzta a kabát egyik szárnyát: alul zseb volt rajta zsákvászonból, azazhogy inkább tarisznya, de nem is tarisznya, hanem erszény — „kalitá“, s a Vendégkönyv éppen belefért. A kalita mellett egy tokocska is volt a tintaceruzának, amit a látogatóknak kölcsön is adott.

Amint Zahar Kalita meggyőződött arról, hogy elegendő tiszteletet tanúsítunk iránta, fogta a zsákot (lám, üveg is csörrent benne), s görnyedten, hosszú lépésekkel a bokrok felé indult. Az a betyáros hetykeség, amellyel az elején tiszteletadásra kényszerltett bennünket, eltűnt róla. Leült, még jobban meggörnyedt, cigarettára gyújtott, s olyan mélységes bánattal, olyan szomorúan fújta a füstöt, mintha azok, akik itt a mélyben fekszenek, csak tegnap estek volna el, mintha mind az ő testvérei, fiai, rokonai lettek volna, s mintha nem tudná, hogyan is éljen ezután.

Úgy határoztunk, hogy az egész napot és az éjszakát is itt töltjük: meg akartuk tudni, milyen is az a Biok által megénekelt kulikovói éjszaka. Időnk volt elég, nézegettük az emlékművet, majd ismét a feldúlt templomot; mindent bejártunk, és megpróbáltuk elképzelni, ki hol állt szeptember 8-án, s újra megmásztuk az emlékmű vas- lépcsőzetét.

Ö, jártak itt előttünk emberek, de jártak ám! Nem mondhatjuk, hogy elfeledték volna az emlékművet! Az ostobák nem voltak restek mindenféle alkalmatossággal belemarni, szöggel is belevájni a vasba, s a gyengébbek szélinél ráfesteni a templom falára: „1950. V. 8-tól V. 24-ig itt tartózkodott Polunyejeva Marija férje és Nyikolaj Lazarev“ — „Itt jártak a járási konferencia küldöttei...“ — „Itt jártak a Kimovi Járási Postaügyi Bizottság dolgozói, 1952. VI. 23.“ — „Itt jártak...“ — „Itt jártak...“

Ekkor motorkerékpáron három fiatal munkás érkezett Novomoszkovszkból. Könnyedén felszökdeltek az emlékmű lépcsőzetén, vizsgálták, gyöngéden tapogatták a torony szürkésfekete testét, csodálták, milyen becsületes munka, s magyarázatokkal kísérték. Viszonzásul elmondtuk nekik, amit az ütközetről tudtunk.

Vajon fontos-e még valakinek, hogy pontosan tudja, hol és hogyan zajlott le az ütközet? A krónikák szerint a lovas mongolok és tatárok betörtek a gyalogezredeink közé, irtottak és a Don révei felé szorítottak bennünket. A Don nem szolgált többé védel- mül Oleggel szemben, hanem pusztulással fenyegetett. Dmitrijt már ekkor majdnem megkeresztelték „Donszkoj“-nak, csak más értelemben. Dmitrij mindent nagyszerűen átgondolt, és olyan dolgokat művelt, amire nem minden nagyfejedelem lett volna képes. Saját fegyverzetében az egyik bojárt hagyta a zászlaja alatt, ő pedig egyszerű harcosként küzdött: mindenki látta, hogyan vív négy tatárral is egyszerre. De a nagyfejedelem zászlaját is szétvagdalták, Dmitrij összezúzott páncélzattal alig-alig tudott bekúszni az erdőbe — úgy tapostak és hajtottak bennünket. S ekkor az erdő felől, a tartalék csapat élén, a dühöngő tatárokat váratlanul egy másik Dmitrij — Bobrok moszkvai vajda támadta hátba. Beűzte a tatárokat oda, ahová tulajdonképpen maguk akartak támadással betörni, de a vajda hirtelenül egy kanyarnak szorította őket — bele a Nyeprjadvába. Ezt látva, az oroszok felocsúdtak, tömör arcvonalban szembefordultak a tatárokkal, és az egész főhadiszállást — a kánokkal és magával Mamajjal együtt — menekülésre kényszerítették: visszaszorították negyven versztányira, a Ptány folyón át egészen a Szép Kardig. (De erről minden legenda másként szól, egy öreg muzsik pedig, a szomszédos Ivanovkából, mindent a maga eszével magyaráz: a köd, úgymond sehogy- sem akart szétoszlani, Mamaj pedig a karéjban álló tölgyerdőt orosz hadaknak vélte, és megrémült: „Ö, milyen erős a parasztok istene!“ — és megfutamodott.)

Ezután az oroszok álló nyolc napon át járták a harcmezőt, és hántolták a holtakat.

— De egyet mégis temetetlenül hagytak — jegyezte meg elmésen az egyik novo- moszkovszki lakatoslegény.

Megfordultunk, és sehogy sem bírtuk visszafojtani a nevetést. Egy legyőzött lovag máig ott feküdt az emlékmű közelében. Bátor fejét a föld-anyácskára fektette, arccal lefelé, pajzs és kard nélkül, a sisak helyére nyűtt sapka került, s kezénél zsák hevert. (Láttuk, ahogy kabátjának „kalitás“ szárnya, ahol a Vendégkönyv lapult, szétterül a