Irodalmi Szemle, 1967
1967/9 - Szolzsenyicin, Alekszandr: Zachar Kalita
szedte fel, de a könyvnek semmi köze az Iskolához, mert nem egyéb az, mint a VENDÉGKÖNYV. De hiszen nincs itt múzeum, ebben a vad pusztaságban ugyan ki viselheti a könyvek gondját! Ekkor a nap irányából hatalmas árnyék vetődött ránk. Megfordultunk: maga a Kuli- kovói-mező felügyelője közeledett, az a férfiú, akinek osztályrészül jutott, hogy dicsőségünk felett őrködjön. Kár, hogy nem volt időnk előhúzni a fényképezőgépet! Igaz, hogy nappal szemben úgysem fényképezhettünk volna. A Felügyelő sem állt volna a lencse elé (ismerte az értékét, s egész nap egyszer sem hagyta, hogy lefényképezzék). Öt magát írjam le? Vagy előbb a tarisznyáját? (Kezében közönséges paraszt zsákot tartott, félig rakottan, s láthatólag könnyű lehetett, mert minden erőlködés nélkül tartotta.) A Felügyelő tagbaszakadt muzsik volt, s egy kicsit a betyárokra is emlékeztetett. Keze-lába hatalmasra nőtt; ingét hanyagul szétgombolta, s félrecsapott sapkája alól kikandikáltak vörös hajfürtjei; ezen a héten még nem borotválkozott, s arcát friss vörös karmolás szántotta fel. — Ál — köszönt kelletlenül a megszokott magasságából. — Megérkeztek? Hogyan? Ügy látszott, mintha sehogysem volna képes megérteni, vagy úgy, mintha kerítés övezné a helyet, s mi megtaláltuk volna a rést, amelyen be lehet bújni. A bokrok közt hagyott kerékpárok felé intettünk. Bár zsákot tartott a kezében, mintha éppen utazni akarna valahová, arcáról mégis azt olvastuk le, hogy rögtön az igazolványunkat fogja kérni. Sovány, hosszúkás arca volt, és határozottság sugárzott róla. — Figyelmeztetem magukat! A masinákkal nehogy letördeljék az ültetvényeket! Ezzel pedig világosan tudtunkra adta, hogy itt, a Kulikovói-mezőn, nem cselekedhet mindenki úgy, ahogy neki tetszik. A Felügyelő hosszú szárnyú bő kabátot viselt, mely leginkább matrózköpenyre emlékeztetett, s helyenként stoppolásra is szorult; színe éppen olyan volt, ahogy a mesében mondják — szürkés-barnás-málnavörös. Kabátja hajtókáján valami csillag fénylett, először azt hittük, érdemrend, de nem; szikrácska-jelvény volt — Lenin képével. A kabát alatt házilag varrt hosszú, fehércsíkos kék kartoning lógott, amit a nadrágján kívül viselt. Derekán katonaszíj feszült, ötágú csillaggal. Meglehetősen nyütt tiszti nadrágját a nemezcsizmába gyűrte, amely a ráncok mélyén már berepedezett. — No? — fordult sokkal szívélyesebben a tanítóhoz. — ír? — Mindjárt készen leszünk, Zahar Dmitries — szólt tisztelettudón a tanító. — És maguk — (újra szigorúan) — szintén írnak bele? — Mi majd később — válaszoltam, s hogy valamiképpen kiszabaduljunk a nyomása alól, másra tereltük a szót. — Meg tudná mondani, mikor építették ezt az emlékművet? — Hogyne tudnám! — lépett vissza sértődötten, és krákogva, kahácsolva hozzátette: — Miért vagyok én itt?! Óvatosan leengedte a zsákot (nem üvegek csörögtek benne, hanem valami más), zsebéből írást húzott elő, és széthajtotta. Füzetből kitépett lap volt ez, össze-vissza dülöngélő nyomtatott betűkkel Dmitrij Donszkojhoz címzett ajánlás állt rajta, alul az évszám — 1849. — Hát ez micsoda? — Nézzék, elvtársak! — sóhajtott Zahar Dmitries, ezzel őszintén felfedve, hogy ő sem annyira magabiztos lélek, mint amilyennek az elején mutatta magát. — Itt van, olvassák! Ezt már én magam másoltam le a kőtábláról, mivelhogy mindenki tudni akarja, mikor épült az emlékmű. Ha akarják, a helyet is megmutathatom, ahol a tábla állt. — Hová lett? — Elvitte egy falumbeli csirkefogó, és nem tudok vele mit kezdeni. — És maga tudja, ki az? — Persze, hogy tudom. Egypár betűt sikerült is kicsikarnom tőle, ennyire telt az erőmből, de a többi most is ott van nála. Ha a betűk mind megkerülnének, felrakhatnám őket. — És miért lopta el a táblát az az ember? — A házához kell, azt mondta. — És elvenni nem lehet tőle?
