Irodalmi Szemle, 1967
1967/9 - Szolzsenyicin, Alekszandr: Zachar Kalita
A Mama]-tetőnek ez az enyhe és széles lejtője jellegében hat évszázad alatt se sokat változott, csupán az erdők tűntek el róla. És épp azokon a helyeken, ahová innen beláthattunk, szeptember 7-én este és éjszaka csaknem negyedmillió orosz — több mint kétszázezer ember — készülődött, átkelve a Donon tábort vert és a lovait etette ; a többség, sajnos, gyalogkatona volt), erősítgette a lelkét, imádkozott és tűnődött a holnapon. Nemzetünk akkor hétszer kevesebb lelket számlált, mint ma, és azt a hatalmas, kétszázezres erőt ma szinte el sem tudjuk képzelni. Minden tíz harcos közül kilenc életének utolsó reggelét várta. A mieink akkor nem önszántukból keltek át a Donon. Ugyan ki akarna viadalt kezdeni úgy, hogy előbb egy folyóval elvágja magától a hátországot? A történelem igazsága keserű, de mindig jobb kimondani, mint eltitkolni. Mamaj tatár kánnal nemcsak a cserkeszek és a genovaiak vonultak ellenünk, és nemcsak a litvánok voltak szövetségesei, hanem Oleg rjazanyi fejelem is. (Oleget szintén meg kell értenünk: másképp nem tudta megóvni átjáróföldjét a tatároktól. Ezelőtt hét, négy és két esztendővel is felégették a földjét.) Azért is keltek át a Donon, hogy hátulról fedezzék magukat sajátjaikkal, a rjazanyiakkal szemben: hátha a pravoszlávok hátba támadják őket. A tű egyre élesebben kirajzolódott előttünk, s nem is tű volt már, hanem semmihez se hasonlítható karcsú torony, de nem egyhamar közelíthettük meg, mert az utak hirtelen megszakadtak: belevesztek a vetésekbe, így a mezsgyéken kellett a gépeket tovább tolnunk, s végre, mintegy a semmiből, ismét előbűjt a begyepesedett, gazzal benőtt, teljesen elhanyagolt régi út, amely az emlékmű közelében már jobban kivehető volt, és árok Is kísérte. A vetés elmaradt, s a magaslaton igazi védett terület kezdődött, néma és puszta térség, amit nem árvalányhaj, hanem érdes gyep borított — s nem is adózhatsz ennél méltóbb tisztelettel az ősi helynek: szívd a vad levegőt, figyelj, és lásd, napkelte után hogyan tiporja egymást Telebej és Pereszvet, hogyan feszülnek egymás ellen a zászlók, hogyan sütik el fegyverüket a mongol lovasok, hogyan készítik döfésre kopjájukat, és vágtatnak előre, keresztben álló szemmel, bőszülten, hogy eltapossák az orosz gyalogságot, szétverjék az orosz hadsereg magvát, és hajtsanak bennünket vissza, oda, ahonnan elindultunk, ahol a Nyeprjadva és a Don tejszínű ködfelhőbe borítja a vidéket. Mi pedig hullunk, mint a levágott gabona. Elpusztulunk a paták alatt. Éppen itt, a végzetes roham örvényében — ha ugyan el tudta valaki találni a helyet! — építették fel az emlékművet és a templomot, földöntúli kupoláival, amelyek a távolból csodálatba ejtettek bennünket. Egyszerű volt megfejteni a csodát: a szomszédos falvak lakosai saját szükségletükre mind az öt kupoláról leszaggatták a pléhet, így a kupola átlátszó lett; kecses sziluettje, bár csak drót jelezte, érintetlen maradt, s távolról olyannak látszik, mint a délibáb. De az emlékmű közelről is csodálatos. Amíg az ember teljesen a közelébe nem ér és még nem tapintja, nem érti, hogyan készítették. A múlt században épült, több, mint száz éve, de az ötlet — öntvényekből építeni a tornyot — teljesen mai, noha ma már nem is öntenék. Két egymásra épített sík, majd egy tizenkétszögű korong, mely fokozatosan legömbölyödik, s ezt először vasból kovácsolt pajzsok, kardok, sisakok, öntöttvas szláv feliratok övezik körül, majd csöalakban a magasba szökken (ez a cső négy részből áll, s minden rész olyan, mintha orgonasípokat csúsztattak volna egymásba), efölött rovátkás süveg emelkedik, végül a legtetején aranykereszt, amint éppen legyűri a félholdat. Ez a megközelítőleg harminc méter magas építmény, mely egészében különböző alakú lapokból van összerakva, s ezenkívül belülről úgy összecsavarozták, hogy sem egy csavart, sem egy lyukat nem lehet rajta látni, olyan volt, mintha egy darabból öntötték volna — míg csak az idő, de még inkább az unokák és dédunokák, itt is, ott is ki nem lyuggatták. A kihalt vidék után itt is elvadult helyet találtunk, s nem hittük, hogy lesz itt valaki. Útközben azon töprengtünk, hogy miért van ez így. Nem itt dőlt-e el Oroszország sorsa? Nem itt következett-e be történetében a gyökeres fordulat? Talán mindig csak Szmolenszken és Kijeven át tört ránk az ellenség? És lám — senkinek se kell, mindenki megfeledkezik róla! Mennyire örültünk, hogy tévedtünk! Először egy ősz öregemberet és két gyermeket pillantottunk meg az emlékmű közelében. Lerakták a hátizsákjukat, és a fűben heve- részve egy könyvbe írtak valamit, mely osztálynapló nagyságú lehetett. Odamentünk, és megtudtuk, hogy az öreg az irodalom tanára, a gyerekeket valahol a közelben
