Irodalmi Szemle, 1967
1967/9 - Szolzsenyicin, Alekszandr: Zachar Kalita
Alekszandr Szolzsenyicin Zahar Kalita Arra kérnek, barátaim, hogy meséljek valamit a nyári kerékpár-kirándulásról. Hallgassák végig, ha nem lesz unalmas, amit a Kulikovói Mezőről fogok mondani. Régóta készültünk már erre az útra, de mindig közbejött valami. Nem hirdeti színes tábla, útjelzők se mutatják feléje az irányt, és rajta sincs mindenik térképen, bár ez: a tizennegyedik századi ütközet többe került az orosz embernek és az orosz léleknek* mint a tizenkilencedikben a borogyinói csata. Ilyen ütközetre nemcsak nálunk, de Európában is csak egyszer került sor egy-egy fél évezred alatt. Nem fejedelemségek, nem is államok, hanem kontinensek csaptak itt össze. Lehet, hogy a választott útvonal, mely Jepifan felől Kafanovkán és Monasztirscsinái* keresztül vezetett, nem a legmegfelelőbb. Csak azért maradhattunk nyeregben, és nem kellett kormányánál fogva vezetni a kerékpárokat, mert már rég nem esett; a még sekély vizű Donon és a Nyeprjadván két szál deszkából összeütött gyaloghidacska vezetett keresztül, ezen vittük át a masinákat. Az egyik tetőről már jóval korábban felfedeztük, hogy egy másik, széles magaslaton tűként mered valami az égnek. Amint leereszkedtünk, eltűnt a szemünk elől. Ismét felfelé kapaszkodtunk, s a szürke tű újra előbukkant, most már kivehetőbben, mellette- valami épület állt, s ez azokra a különös, szokatlan templomokra emlékeztetett, amilyenekkel csak a mesékben találkozhatunk: áttetsző kupolái mintha világítottak volna,, a forró augusztusi nap fényözönében kápráztatón lebegtek, s olykor el-eltűntek a láthatárról. Még jó, hogy egy völgyecskében kútra bukkantunk, eloltottuk a szomjúságunkat, és: a kulacsokat is megtöltöttük; ennek bizony később nagy hasznát vettük. Amikor a muzsiktól, aki a vedret kölcsönözte, megkérdeztük, merre van a Kulikóvoi Mező, úgy bámult ránk, mint akiknek elment a józan eszük. — Nem Kulikővo, hanem Kulikovo. Hiszen ez itt a róla elnevezett Kulíkovka község — az meg arra van, ni, a Don mellett, ellenkező irányban. Az emberünkkel való beszélgetés után elhagyott mezei utakon haladtunk, és néhány kilométeren át, egészen az emlékműig, egy árva lélekkel se találkoztunk. Aznap egyszerűen egy árva lélek sem mutatkozott. Igaz, valahol bent a földek mélyén egy aratógép mozgolódott s nyilvánvaló, hogy emberek is jártak itt nem egyszer, s jönnek is még, mert amerre csak a szem ellát, mindenfelé be volt vetve a föld, ős érett is már minden — a tatárka, a répa, a lóhere, a zab, a rozs, a borsó (a zöldborsót alaposan meg is dézsmáltuk), akkor mégsem volt itt senki, s mi úgy haladtunk, mintha néma zarándokhelyen jártunk volna. Zavartalanul tűnődhettünk az aranyhajú harcosokon,, azon a kilencen minden tíz katona közül, aki éppen ezen a helyen esett el, s ölnyi mélyen a mai hordalék alatt csak azért porladt csontig, hogy Oroszország lerázza; magáról a mohamedán igát.