Irodalmi Szemle, 1967
1967/9 - Tkacsenko, Anatolij: Hal a hálóban
Andre] odavánszorgott a taton elhelyezett kézicsörlőhöz, megragadta az érdes, forró kötelet, kétrét hajolt, megfeszítette a hátát — és valahol a mélyben megmozdult a horgony, felemelkedett a fenékről, s a bárka kissé oldalra mozdult, a hajófenék alatt tombolni kezdtek a megrémült halak. Még egyszer nekifeszült, csak úgy ropogtak karjában az ízületek, de nem bírta tovább, eldobta a kötelet, és kimerültén a fedélzet padlójára roskadt. Fáradtan lihegett, s így töprengett: — A brigádvezető majd megkérdi, miért áll keresztben a tat... A kungasz oldalához csúszva, Andrej valahová a partra szegezte a tekintetét, aztán ■a hullámokban ringatózó üveggömböket nézegette: olyanok voltak, mint a fürdőzők feje, amikor láncalakzatban a part felé úsznak. Néhány pillanat múlva ez a láncocska olyan láncnak tetszett, amely a bárkát a sárgálló, alacsony parttal köti össze, az alig látható házakkal és az alig sejlőn zöld erdővel. Andrej kis idő múlva álomba szenderült, megkönnyebbült, mindenről megfeledkezett, -de azért finoman érzékelte a bárka ringatózását, a csapdában szorongó halak nyüzsgö- lődését és csobbantásait, s pontosan tudta azt is, mennyi esett már zsákmányául, és mikor milyen hal téved a csapdába. Mindez nem zavarta a pihenésben, inkább megnyugtatta, és minden más gondolattól megszabadította. Szunyókált, szunyókált édesen, s észre se vette, amikor kezdett megint lefelé szállni a gyöngykagylók birodalmába, a sejtelmes ködfelhőbe, az árnyak és tompa hangok szomorkás világába. Nicsak! Már az idő is megállt, a tenger vize himbálózni kezdett, már nincs se föld, se ég — csak valami könnyű pára ringatja súlytalan testét. Ogy érzi, mintha gyermek volna megint, a játszótéren, vagy mintha már meghalt volna. Széttárt karokkal úszik, nem bánva, hová, miért. Csak egy a fontos, úszni, úszni... Nocsak, mintha valamilyen part közeledne! Hangok. Ni! Hát ez mit jelent? Valaki szembe úszik vele... Különös. Hiszen ez, úgy látszik... Igen, ő az, az üzemi tanács elnöke. Milyen kövér! Mégis, milyen könnyű... Alig mozgatja a könyökét, és csak néha lök egyet magán fehér nemezcsizmás lábával. Andrejra mosolyog, s mintha valami írást akarna átadni, még mond is valamit. Nem érteni — a beszéde alaktalan bugyborékolás, semmi több. Hosszú karja lebegve közeledik Andrej felé, tenyerében egy köteg pénzt tart. — Mint kiváló dolgozónak! — hallja Andrej a párán keresztül. A kis csomag Andrej kezébe kerül, hozzátapad, az üzemi tanács elnöke pedig rövid fehér lábával rugdalva már úszik is elfelé tőle. Andrej kis ideig töpreng: — Miért van ö nyáron nemezcsizmában? S hirtelen megrémül, kiáltani akar, ordítani, megállítani az elnököt, és visszaadni a pénzt. — Nem nekem küldték! Tévedés!... — Andrej csapkod a kezével, az elnök után veti magát, és valamibe erősen beleüti a fejét... Felkászálódik, és látja, hogy a tengeren fürge hullám nyargal, süvít a szél, éles, igazi szél, és az elnehezült csapda úszója már épp hogy csak lebeg a vízen. A hűvös szürkület észrevétlenül rátelepszik az alacsony partra és a végtelen tengerre. Az alacsonyan csüngő égbolton sűrű felhők úsznak, kergetik egymást, vándorolnak, mint a didergetö köd s mint a fehér hókupacok. Andrej a szolárolajas hordóhoz fut, megmártja benne a letépett zsákdarabot, feltekeri ■egy botocska végére, alágyújt — és vörösen izzó füstfáklya emelkedik a fekete víz fölé. Kövesdi János fordítása
