Irodalmi Szemle, 1967

1967/9 - Tkacsenko, Anatolij: Hal a hálóban

— Dohányt kunyerálsz? A magadét már elszívtad? No, fogjad...

Odament a brigádvezető, az ő fajtájából való szaratovl muzsik, úgy külsőre rendesnek látszik, de ha úgy vesszük, mégsem az. Ha dolgozni kell, hét bőrt is lenyúzna az emberről, a lustákat egyenesen üldözi, az édes fiának se kegyelmez. Ezért az ő partja halat is fog, jól is keres; hozzákerülni és tőle elkerülni csak egyszer lehet. Andrejt először próbára tette, fél évig figyelte, hogyan dolgozik, egy jó szava se volt hozzá: — Markold, ha csattan a parancs, dolgozz, a könnyeidet meg küldd haza levélben az anyádnak. — Megszenvedett ám Andrej! Kemény volt a rezsim a brigádban. De az öröme is nagy volt, amikor a brigádvezető elismerőleg megveregette a vállát. Most ő a nómenklatúra, most már bármit megengedhet magának, még azt is, hogy néha eltréfálkozzon a brigádvezetővel, és hogy ünnepnapokon meghívja őt, együtt rúgni ki a hámból.

A brigádvezető egy kis csomagot adott át Andrejnak. — Kátyától, igaz? — kérdezte sejtelmesen Andrej. — Tudja ö, hogy engem nem lehet csöbörbül vödörbe öntenil — mondta szikrázva, s a csomagot a kabátjára lökte, és füstfelhőbe rajtette magát.

— Miért háborogsz? — szólt a brigádvezető. — Nagyon elúntad magad? Cserélhetünk! — S azonnyomban kiadta a parancsot:

— Indítsátok be a motort!

Az öt halász bemászott a csónakba, Andrejt is magukkal szólították. Andrej előbb habozott, majd ő is beugrott hozzájuk, de valahogy nem volt kedve otthagyni a brigád- vezetőt. Ogy érezte, hogy amaz valamiről beszélgetni akart vele. Paraszti megfontoltsága mindig valami biztonságérzettel töltötte el. De amint beindították a motorcsónakot, és megmarkolták a csapda alsó inát, Andrej megfeledkezett a brigádvezetőről: a munka sokkal jobb gyógyírnak bizonyult minden beszédnél.

Andrej mindig a csónak farán helyezkedett el, ő emelte a csapda szélső részét, ez volt a legnehezebb ín, mivel ezen a helyen különösképpen húzzák a hálót lefelé a nehezékek, s feljebb kell emelni a csapdát, nehogy a halak átugráljanak a parafán. És ehhez Andrej értett a legjobban, itt érvényesült igazában hatalmas ereje. A halászok örömmel ki is használták Andrej buzgalmát, bár egy kissé tartottak a brigádvezetőtől. Máskor, ha észrevette a turpisságukat, felmentette Andrejt, és a helyére valamelyik ravasz szájhőst állította. Ez alkalommal megúszták, a brigádvezető magába mélyedve hallgatott, és a csónak hamar visszatért a kungaszhoz. A hal habosra verte a vizet, sós permet csapódott a halászok arcába, és megnehezült a csapda szákzsákja. Alighogy leengedték a haltartó alinát, a hal sűrűn özönleni kezdett a bárka alá, és hogy ott szabadon úszkálhatott a vízben, megnyugodott.

A brigádvezető úgy döntött, hogy a hal egyelőre marad, hadd álljon még egy keveset, hadd „érjen" a tartóban: az üzemben éjszaka óta torlódás van. Igyekezett a partra. Andrejnak megparancsolta, hogy ügyeljen a csapdára, éjszaka ne aludjon, ha valami történni talál, jelezze. ígéretet tett: — Ha a hal leheveredne és elsüllyesztené a csapdát, alámerülök, és egyenként szedem fel a fenékről a lazacokat.

— Vagy talán cserélünk? Valahogy nyugtalannak látszol... — mondta végül.

Andrej megingatta a fejét, lemondott a cseréről; a halászok elégedetten zsibongani

kezdtek (egyiküknek se lett volna kedve egész éjszaka ott kuporogni), körülfogták Andrejt, bőségesen megajándékozták cigarettával, még versengtek is egymás közt. Végül beugráltak a csónakba, és elindultak. A brigádvezető tölcsért formált a tenyeréből, és visszakiáltott:

— Elfelejtettem neked megmondani!... Voltam az üzemi tanácson... Az esküvődre szép összeget utaltak ki... Mint kiváló dolgozónak!

Felzúgott a motor, és a csónak a part felé vette útját.

Andrej először csak ült, minden gondolat nélkül, tompán bámulva a csónak után maradt hosszú, fehérlő csíkot. Amikor a nyomsáv vékony vonallá zsugorodott, s a halüzem közelében beleveszett a folyó deltájába, Andrej felugrott, és eszeveszett futko- sásba kezdett a taton. Hirtelen az a vágya támadt, hogy most azonnal, a lehető leggyorsabban felszedi a bárka horgonyát, és a haltartóval együtt elúszik, ki messzire, a nyílt tengerre, hogy ne is lássa a partot; halat főz majd magának, és úszik, úszik... Aztán meghalni ivóvíz nélkül! Emberek nélkül. Vagy kikötni egy ismeretlen messzi parton, és új életet kezdeni. Az anyja nélkül, Kátya nélkül, és vége volna mostani életének, amit a nagy tivornya után terveit ki magának, s ami olyan unalmassá vált a számára...