Irodalmi Szemle, 1967
1967/9 - Tkacsenko, Anatolij: Hal a hálóban
ben, amíg fulladni nem kezdett, s csak most bújt ki a vászon alól. Alaposan kifújta magát: a nagy forróság után úgy érezte, mintha hűtőszekrénybe lépett volna. A bóján kényelmesen sütkérezett a borjúfóka. Körülötte sirályok úszkáltak. A fóka sárga volt, a sirályok fehérek. — Egy harapás szalonna rizzsel... — futott át Andrej agyán, s azonnal fájó éhséget érzett a gyomrában. Reggel óta nem evett. Azóta, hogy Kátya megetette metéltlevessel és kotlettel... Magával, természetesen, semmit se hozott: nem tűrheti a táskát, a hátizsákot, semmiféle tarisznyát. Aztán a lánynak sem engedhet meg semmi figyelmességet. Megszokja, aztán majd férjhez akar menni... Andrej feltápászkodik, a bárka oldalához támolyog, áthajlik, kezét a vízbe engedi és kezdi a halászatot: a púpos lazac sűrűn hemzseg a haltartóban, nem nehéz egyet- kettőt kiemelni, de előbb ki kell szemelni a legkövérebbeket. Nicsak, micsoda példány! Milyen elegánsan kormányoz a farkával! Hopp! — és Andrej már szorítja is a kopoltyú alatt. Ficánkol, púpját a feje fölé emeli, s farkával Andrej csupasz kezét csapkodja; lassan kiadja a lelkét, fehér hasán vékony erecskében fut végig a vér. — A-á-á — örvendezik Andrej. — Ez ám a gyönyörű darab! A lazac lassan elalél, szeme megüvegesedik. Andrej hosszú késével felmetszi a hasát, s a potrohát átdobja a kungasz oldalán, a sirályok éhesen rácsapnak, marakodnak, rikácsolnak, aztán a lazacot feldarabolja és egy üstöcskébe rakja. Vizet merít, s miután megmosta, a vörös levet szintén a tengerbe löttyinti, majd friss vizet merít, az üstöt három lábú állványra helyezi, a kormány alól egy zsákdarabot húz elő, belemártja a szolár- olajos bödönbe, az állvány alá helyezi, és alágyújt. A sűrű fekete füst mintha mozdony kéményéből jönne, úgy kóvályog a bárka fölött: fő Andrej ebédje, s egyúttal jelt ad a partra: — A háló megtelt! — Szedelőzködjenek néhányan, s amíg megebédel, evezzenek hozzá. Segíteniük kell kiszedni a lazacot. Friss erőre is szükség van. Üres gyomorral átszakad az ember, s akkor a mérgen kívül semmit se nyertünk a munkából. Andrej kiemel néhány fehérre főtt darabot az üstből, újságpapírra rakja, és bőségesen bepergeti sóval: bár sós tengervízben főtt, egy kicsit mégis édeskés maradt. Az előző fedélzeti készletből egy karéj kenyeret és két fej hagymát vesz. Először a hagymából harap — ez helyettesíti az italt, jól átégeti a gyomrát, s ettől farkasétvágya támad. Most nyúl a hal után. Igaz nyugalommal és nagy élvezettel szopogatja egyik darabot a másik után: hozzászokott a halfélékhez, mást talán nem is tudna megenni. A fejét a legvégére hagyja — az a legízletesebb, a szemét is behúnyja, annyira élvezi, s közben nagyokat cuppant. A leszopott csontokat átpöccinti a bárka oldalán, s nézi, hogyan ereszkednek lassan a tengerfenékre. Előkotorja a cigarettásdobozt. Ez a legfőbb üdvösség: szeret így egyedül, jóllakottan füstölni, a messzeségben elmerülve nagyokat hallgatni szomorkásán, gondtalanul. És nincs neki szüksége semmiféle Ínyenc ételekre — azoknak családi élet az ára: sifonérok, kétszemélyes ágy, kivarrott párnák: „Jó éjszakát!", családi gramofon meg a többi. Egyszóval — kultúráiét. Nem mindenki bírja azt elviselni. Andrej például két hétnél tovább — semmiképpen. Kiborul. Különféle hölgyecskék próbáltak már vele családot alapítani, társadalmunk sejtjét. A lelkiismeretére hivatkoztak, tartásdíjjal fenyegetőztek, hiába: a végén maguk adták ki az útját. Most itt van ez a Kátya... Művelt, és mégis buta... Egyszer mozi után meg akarta ölelni, és úgy eltaszltotta magától, hogy Andrej az új cipőjével majdnem a pocsolyába esett. Persze, igyekezett maga iránt gerjedelmet kelteni. Amikor a házukhoz értek, valami meghívásfélét suttogott. Andrej fel is ment, s tovább már minden úgy folyt rendesen, ahogy szokott. Reggel, a halüzem felé ballagva, Andrej így morfondírozott magában: — először is, nem szűz; másodszor, semmi különös; harmadszor, még csak meg se kínált vodkával. — Szóval ez a helyzet. Andrej hozzá a lábát többé... Mégis elment hozzá, csak úgy, mert nem volt hová mennie. Aztán még egyszer. Aztán otthagyta. Most pedig minden áldott nap... S ahelyett, hogy az örömét keresné, elszedi a pénzét, nem hagyja inni, s az átkozott kerítést — hogy rogyna ősszel — szintén az ő nyakába sózta. A vörös szukája! Mondd csak, mit művelsz te az emberrel? Ki vagyok én neked, hogy ilyen csúfot űzöl belőlem? Megállj, egy hétig nem mozdulok a bárkáról, halat fogok falni kenyér nélkül, de hozzád még csak be se teszem a lábam! Ha visszamegyek, százszor elsétálok majd a ház előtt, megállók az ablakod alatt, és
