Irodalmi Szemle, 1967
1967/9 - Tkacsenko, Anatolij: Hal a hálóban
Anatolij Tkacsenko hol a hálóban Andrej kezét a feje alá téve, gumicsizmás lábát egy kötélcsomóra rakva szundikál. Az ég puha, meleg kezével simogatja a fejét, a tenger méltóságteljesen ring, és amikor a bárka alatt a haltartóban ficánkolni kezdenek a halak, Andrej a hátával érzékelj a gyenge lökéseket. Szeme elsötétült, ég a szikrázó napfénytől, de lusta arra, hogy felálljon és megforduljon. A vonóháló csapdája üres, de hát mit csináljon az ember... Különösen akkor, ha még szundíthat is egyet! Csak a szomjúság ne gyötörné! Andrej kitapogatta a kulacsot, húnyt szemmel lecsavarta a tetejét, s hosszan öntötte szájába a felmelegedett, vasízű vizet. A maradékot a nyakába loccsintotta. Magában szitkozódott: — Az ördög vigye el, phí, akár a mosogatóié. Minek is hagytam a pokol _tüzén ezt a kulacsot!... — Ám ez sem sokáig nyugtalanította, ismét elszundított; lankadtan feküdt, s gyönyörűség volt éreznie súlyos, ernyedt testének bizsergését. Gondolatai Is lankadtak, súlytalanok. Valahonnan a sötétségből jönnek, felvillanak a tudatában, és lassan kialszanak, anélkül, hogy felvillanyoznák, felizgatnák. Első, második, harmadik... Hát ez mi?... Andrej eszmélete valami konok, mozdíthatatlan keménységbe ütközik. Rettenetes, mennyire nem szereti ezeket a dolgokat! Megpróbál felülkerekedni, fenyegetőzik: — Te, hagyj békén, hallod?! — az előbbieket megpróbálja más gondolatokkal kiszorítani, de hiába: ezek gyengék, bizonytalanok, foszlányokra törnek, mint szélcsend idején a partnak ütődő hullámok. — Tyffö! köp szárazan Andrej, s mellkasát majd szétveti a vágyakozás. A „makacsság és hajthatatlanság“ ismét felvillan előtte, formát ölt és fellángol... — Katyka... — suttogja izgatottan Andrej. — Megállj csak...! Megfizetsz te még ezért! Hánykolódik és dühöng: hogy lehet az, hogy nem érti meg őt!... Miért is nem tudja megérteni a lelkét? Andrej a könnyű életet szereti. Nem a szó szoros értelmében vett naplopást — tud ő dolgozni, s az erejét sem fél megfeszíteni, ha értelmét látja — hanem csak úgy, ami a nőket illeti, meg a mulatságokat és az otthoni kényelmet. Persze, az ivászat, és így tovább, az ostobaság, azzal nincs baj, iszik néha, amikor pénze van, vagy ha a barátai megvendégelik, különben éldegél, nem hiányzik az ínyenc konyha, sem a puha pehely- ágy. De a nők — ez már fogas kérdés. Nélkülük nem tud meglenni, s velük — pokol az élete. Néha csendesen, észrevétlenül elmúlik minden, de megesik, hogy szerelem lesz a dologból, nehéz beszélgetések, könnyek... Rá akarják venni a családalapításra. Nem tűrhetik, hogy agglegény. Sokszor belekötnek a lányok meg az özvegyasszonyok, de még a férjezettek is; ritka az olyan nő, aki elmenne a háza előtt anélkül, hogy oda ne vetné: — Andrjuha, mikor nősülsz már meg? Deresedik a fejed, s te még mindig legénykedsz! Andrej maga elé képzeli becsípett barátait, s védekezni próbál: — Komolyan, testvérek, nem tehetem, nincs nekem olyan lakásom, kertem sincs, se disznóm, se pén-
