Irodalmi Szemle, 1967
1967/9 - Tkacsenko, Anatolij: Hal a hálóban
zem a takarékban. Vendégségbe járni az asszonnyal, gyerekeket dajkálni! Ha bánatom van, iszok. Akartam én már nősülni, próbálkoztam — elkergettek. Nem. Nem tehetem! — Szaggatja az inge gallérját, kidülleszti szikár, szőrös mellét, bizonygatva, hogy mennyire sajog a lelke; s amint magához tér, rémülten kapja fel a fejét: mi az, csak nem hibbantam meg! Perzsel a nap, szikrázik a fény a tengeren, a bárka réseiben olvad a szurok, s bűzével mérgezi a levegőt. Andrej vaksin nézelődik, a kábulattól úgy zúg a feje, mintha másnapos volna. Előkotorja a kulacsot, de az üres és forró. Óvatosan a kungasz oldalára hengeredik, telemerlti a tenyerét vízzel, és az arcára löttyinti. A só a szájába szivárog, égeti a nyelvét, de mégis felfrissül, és szeméről oszlani kezd a homály. A háló eltávolodik a csapdától, messze az alacsony part felé. Az üveggömb-úszók csillogva s a zöld hullámokban el-elmerülve jól kirajzolódnak a sárga homokos háttér előtt, mely fölött pajkos táncot jár a forró délibáb. Távolabb pedig a telep deszkatetői fehérlenek. A bokrokon és a kerítéseken túl tüzesen villognak az ablakok. Se füst, se nesz. Csak jobbra, a folyó torkolatánál, a feketéllő gerendatutaj tetőzete alatt észlelhető némi mozgás. Bizonyára az éjszaka fogott halat darabolják fel és sózzák be. Andrej lehúzza a napon átforrósodott gumicsizmát, letekeri lábáról az átizzadt kap- cát, s a kungasz oldalán át belelógatja lábát a hűs vízbe. Krákog az élvezettől, ahogy lábujjaival pocsorászik. Most már megint lát és hall. A csapdában még nem sűrűn, de már úszkálnak a púpos lazacok. Csak úgy csapkodnak a hatalmas kötött zsákban, fehér vonalakként hasogatva szét a zöld vizet. A levert pikkelyek piciny üveggyöngyök ként ereszkednek alá, s ide-oda imbolyogva átható sugarakat lövellnek Andrej felé a vízen keresztül. A bárka alatti haltartóban, melyet Andrej tengeri hűtőszekrénynek nevez, hol aléltan hallgat, hol teljes erejéből dühöng a púpos lazac. Sirályok ringatóznak a vízen, szundikálnak, és bágyadtan hunyorgatják égszínkék szemhártyájukat. Itt úsznak Andrej közelében, s nem félnek tőle. Andrej is hozzájuk szokott. A sirály is halász — ő is halász. Ezek a hűséges madarak segítik: megkeresik a halrajokat, és előre jelzik a vihart. De ha hering kerül a csapdába, felhőként ereszkednek a kungaszra, s kézzel kell őket elkergetnie. Ilyenkor Andrej jóízűen kacag, és néhány golyót közéjük ereszt. A sirályok szundikálnak — szép idő lesz. Andrej körültekint, s a szélső bójánál valami sárga foltos gömböcöt pillant meg. — Borjúfóka! Pimasz dög! — káromkodik Andrej kedvesen, harag nélkül, és a fegyver után nyúl. Hosszan céloz. A puska csöve forró, a tus az arcát égeti. A cél körül aranysárga fény cikázik, táncol, mint a délibáb. Már két célgömb, sőt három is látszik... — Vigye el az ördög! — sziszegi Andrej, és meghúzza a ravaszt. Montha korbács csattant volna a vizen. Közvetlen a borjúfóka orra előtt hatalmas vízsugát' szökken a magasba. Andrej látja, amint a fóka sárga foltos teste ijedten kettészeli a vizet. Egy sima hullám lassan odagördül a kungaszhoz, s Andrej beleköp. A csapdába újabb raj púpos lazac tört be, tombolt, egyik faltól a másikig ficánkolt, majd lassan megállapodott, és leereszkedett a fenékre. Andrej szemügyre vette a zsákmányt: hívja vagy ne hívja a brigádot? Ügy találta, hogy még „nem elég sűrű“, ezért vitorlavászonból ernyőt kezdett formálni. Máskor a kungasz fedélzetén nem szokott ernyőt húzni a feje fölé, de ma valahogy nem bírta elviselni a meleget, úgy égett a kobakja, hogy nem volt kedve tovább kitenni a fehéren szikrázó ég haragjának. Miután evezőkkel alátámasztotta a vászon széleit, hogy oldalról alábújhasson a szél, a fedélzet padlózatára dobta lélekmelegítőjét, és hanyatt feküdt. Meztelen lábát felrakta a kötélcsomóra: kényelmesen, fejedelmin elhelyezkedett. Csupán az zavarta, hogy a vitorlavászon rothadó halszagot árasztott, de Andrej néhány szippantás után megszokta a furcsa bűzt, és lehunyta a szemét. Alig ringott egy keveset a bárka, oldalát verni kezdte a hullám, a sirályok pedig magukon kívül jajgattak a hőségtől. Valami csobbant és emelkedni kezdett a csapda végénél. Andrejnak átvillant az agyán: a borjúfóka kapaszkodik a bójára. De ő lusta volt, hogy felálljon és a fegyvere után nyúljon. — Hadd másszon, majd én később... Édesen szunyókál, tompán és lustán. Szeretne elszenderedni, s amikor úgy érzi, mintha a zöld vízen át sötét és csábító tengerfenék felé úszna, hirtelen szégyenérzet fogja el. Igen, szégyelli és kellemetlenül érzi magát. És egy törött nyelű, rozsdás
