Irodalmi Szemle, 1967
1967/9 - Dobos László: Október szelleme
Dobos László Október szelleme Elevenekre és holtakra, az európai történelem legifjabb nagy forradalmára emlékezünk. Asztalt és székeket kellene faragni az orosz nép kedves fájából, a nyírfából. Hosszú, hosszú asztalt és nagyon sok széket. Megidézni a muzsikokat, a dalok és balladák nemzőit, a mesemondókat, a pásztorokat, kovácsokat, katonákat, hősöket és gyávákat, a krumplin, káposztán és puliszkán élőket, a putrikba sűrűsödő zsidógyerekeket, vadászokat, tutajosokat, hajósokat és a gör- nyedthátú munkásokat. Szemközt ültetni holtakat és élőket. Nézzék, figyeljék egymást: az élők válaszoljanak a porból támadottaknak, számoljanak el egy fél évszázad történelmével, mert a forradalom számadással tartozik a holtaknak. Mikor először léptem orosz földre, az volt az érzésem, hogy holttestek sejtjeiből támadt e föld. önkéntelenül is a múltat kerestem, a hajóvontatók dalának igazát kívántam tapintani és érteni. Egyetlen országban sem kinzott annyira a múltat élesztő látomás, mint éppen itt. Képzeletben benépesítettem a pompázatos templomok padsorait. Helyükre ültettem a patriarkákat, cárokat és feleségeiket s kezdődött az istentisztelet. Itt minden a földi és égi hatalmasság dicsőítéséért történt. Minden a nagyságot és hatalmat magasztalta. Azért festették a freskókat és az ikonokat, azért emelték a remek templomokat, hogy még nagyobb áhítata és méltósága legyen a tiszteletadásnak. Ezt szeretném látni, ezt a földre görnyesztő meghajlást a cár trónusa előtt. A félelem sápasztotta arcokat, szemeket, a suttyomban elkapott tekinteteket. Mi bujkált a gondolatokban? Nemes vagy gonosz szándék súgta-e a mormogó hajbókolást isten és ember előtt? Kínzó felismerést szült bennem e látomás. A magasra trónolt cárok előtt csak földig hajolhatott a porszemember. A rettegett hatalorq csak rettegő félelmet szülhetett és szülhet. Kétszer jártam a szovjet földön. Először európai városait, másodszor középázsiai köztársaságainak életét figyelhettem meg. Gyermekkorom óta illúziók és kételyek kavarogtak bennem e földről. Olvastam Turgenyev nemeseiről, ismertem Tolsztoj arisztokratáit és muzsikjait, hátborzongató emlékek fűznek Raszkoí- nyikovhoz, sokat mulattam a Revizoron, dühöngtem az orosz kisvárosok tisztviselőinek képtelen, együgyűen ravasz viselkedésén. Aztán jött a háború. A frontra masírozó katonák, apám szűkszavú tábori levelezőlapjai. A hazatérők kiábrándultsága, a félve mondott történetek, az itthon: kommunisták fanatikus hite és elszántsága. A visszavonulás, az összeomlás, as-, agyoncsigázott szovjet katonák. Ezután Gorkij következett, majd Solohovot olvastam, utána Babajevszkijt, Azsajevet, Jevtusenkót, Szolzsenyicint és Voznye- szenszkijt.
