Irodalmi Szemle, 1967

1967/8 - FIGYELŐ - Aich Péter: A tapintatlan zseni

irodalomban, s megpróbálnák művekben is érvényesíteni a műfaji tapasztalatokat s a velük járó formai megoldásokat, amelyek ott újabban sűrűn kínálkoznak megfigyelésre. (Karlovy Vary, 1967. július) Dobossy László a tapintatlan zseni Felfedeztem titkaimat. Azokat, melyek­re Freud gondolt. Nem volt egyszerű, és nem volt nehéz. Hogy Öt idézzem, szó szerint és minden lehető értelemben: „Felébredtek bennem a temetők, ahol a jólneveltség, a társadalmi tapintat áldo­zatai nyugodtak. Ha elhatalmasodtak volna rajtam, valószínűleg csúfondárosan bokán rúgtam volna az első unszimpati- kus alakot." „...amit átél, teljes konzekvenciájával éli át, tekintet nélkül mindarra, amire felnőtten mindenki többé-kevésbé tekin­tettel lenni kénytelen. Ö az, aki fejjel megy az összes falnak...“ — írja Somlyó György A részeg hajó bevezető tanulmá­nyában Rimbaud-ról. És amikor alig húszévesen — a költé­szettől búcsút vevő Rimbaud korában -- azt gondoltam, hogy meg is értem, ti­tokban sajnálkozva tudomásul kellett vennem, hogy nem úgy van. Pedig, mint Somlyó tovább írja, „Rimbaud költészete az egyetlen, amely ...k özvetlenül a serdülő lélek és elme drámáit fejezi ki", (aláhúzta S. Gy.) Az ám, csakhogy Rimbaud akármennyire is elvont, akár­milyen tudatos szédülettel tölti is csodá­latos kémcsöveibe a szavakat, akárhogy is bízza rá magát vízióira, költészete mégis a reális élményből fakad, és azt papírra is veti, nagyon is szókimondón, kíméletlenül. A baj ott kezdődik, mikor nem tudjuk, mi rejlik egy kép, meta­fora, egy suhanó megjegyzés, utalás mö­gött, mely ezáltal érthetetlenné válik. Rimbaud ugyan (Egy évad a pokolban) sok mindent maga is megmagyaráz, de azt is versben teszi, mintegy rekapitu­lálva s egyben lezárva is önmagát. Hogy megértsük tehát, ismernünk kell, részben legalább, az idevonatkozó tényeket. Még akkor is, ha hallgatunk Verlaine-re, és tényként fogadjuk el (s egyben tuda­tunkba vetítjük), hogy az Á fekete s az É fehér. Mert talán mégsem a véletlen játéka. A már említett írásban Somlyó György is kitűnően példázza ezt. De bár a Rimbaud-irodalom kvantitásban sokszorosan meghaladja tárgyát, magáról a fenegyerekről aránylag kevés biztosat tudunk. Őszintén szólva nem szeretem az élet­rajzi regényeket, mert ezek több-keve­sebb előítélettel ábrázolják hősüket, elö- regyártott klisébe gyömöszölik. Viszont annál inkább értékelem Frangoise d’Eau- bonne Arthur Rimbaud szenvedélyes éle­te című könyvét (Vášnivý život Arthura Rimbauda, 'Slovenský spisovateľ, Bratis­lava, 1966, edícia SPKK), mely nagysze­rű beleérzéssel hagyja magát vezérelni a neveletlen zseni hajója által annak ví­zióin és poklán keresztül. Nem magya­ráz, nem teoretizál, nem spekulál. Egy­szerűen olyan szituációkat teremt, me­lyek nagyon valószínűek, de nem önké­nyesek, olyan szituációkat, melyekben a Rimbaud-írta vers is megszülethetett. Ez persze csak az első versek időszakára vonatkozik (1869—71), amikor Rimbaud még csak útban volt önmagához, és re­akciója konkrétabb. Ez a koraérett gye­rek szinte napról napra fejlődött, s ki­fejezésmódja ezzel párhuzamosan komp- likálódik. Természetes, hogy egy költe­mény már nem csupán egy élmény gyü­mölcse. És d’Eaubonne regényében épp ez a nagyszerűen következetes, hogy hő­sével egyidejűleg lassan felhagy a rész­letezéssel, s már csak halvány utalások­kal sejteti egy-egy költemény részleté­nek alaprealitását. Olyannyira, hogy az Egy évad megírásának idejét már szinte csak száraz életrajzi adatokkal ismerteti. Ez nem kifogás. Sőt! Meddő fáradozás volna Rimbaud gondolatmenetének me­chanizmusát, e kohó titkos technológiá­ját kutatni. így, ahogy van, sokkal töb-

Next

/
Thumbnails
Contents