Irodalmi Szemle, 1967

1967/8 - Győry Dezső: Az „újarcú magyarok” regénye

Sokáig hallgattunk! Ez is hozzátartozott a szolidan végződő szertartásokhoz. A reggelig tartó éjszakázásokat is ilyen üldögélés választotta el a komoly töprengéstől és a „szivacsot rá!“ muritól.

— No, mozogjunk haza. Frissen kell érkeznem a nagy paklira. Holnapután indulok vissza. Reggel várj a Wilsonon.

19. A vészbíróság

A Wilson pályaudvaron bőrraglános alakja túlmagaslott a tömegen. Hágy ember sorsáról döntöttek vajon azon a magassszintű értekezleten a nemzet nagyjai? És mit? Bent is forrt az izgalom a szerkesztőségben. Nemcsak családok, életpályák, hanem komolyszép tervek és magunknál nagyobb célok sorsa forgott szőnyegen.

— Széna? Szalma? — tülekedtem hozzá.

— Szecska. Üljünk be a restibe.

Ereztem, ott a nyüzsgő restiben, mennyi minden múlik azon, ami a politikusok és Lacus között történt. Lehet-e és meddig velük együttműködni, együtt-haladni?

Nem mintha akkor valamit is tenni tudtam volna ellenük. Akkoriban még eszembe sem ötlött ilyesmi. Magyar vezérek voltak, a szónak nem führeri, hanem Árpád-fejedelmi értelmében. És gazdagok: a lap urai. Mi forrongó, álmodozó fiatal senkik, koldusok. És most már csak ez a lap lehetett egyetlen eszközünk.

— Megértik-e Lacust? Megértenek-e engem, az új világban öntudatosulő másult magyarok és a jövő ifjú értelmiségének csírázó reformvágyát? Mi elismertük, hogy a demokratikus republikában a magyarság fennmaradásának sarkpontja csak a politikaiparlamenti szervezkedés lehet. Ez így is volt. Mi a húszas évek közepén még nem akartuk elhagyni az ellenzéki magyar aklot: csak másuló nyájat, demokrata pásztort, újfajta szellemet akartunk. Becsületesen be kell vallanom: forradalmiságunk még csak az aklonbelüli másulást célozta meg.

Naivak voltunk? Jócskán. Mi akkor legelsőbbnek a magyarságot egzisztenciálisan is fojtogató nemzetiségi elnyomás hurokját akartuk széttépni, legalábbis tágítani a torkokon. És a gömöri politikai vezetőket akkor távolról sem azonosítottuk a Horthy- rendszerrel. Sőt. Hiszen volt idő, mikor — a húszas évek elején — Szent-Ivány és Törköly demokratábbak voltak fiatal szememben, mint énmagam.

A fiatal Szent-Ivány például már Ferenc József idejében nem engedte másként címezni az előfizetőknek Gazdaegyesületének lapját, mint „T... úrnak". Egy méltóságos úrral ezért párbajoznia is kellett. A Károlyi-forradalmat sürgönyben üdvözölte. Szent-Ivány ikerpárja és jobbkeze, Törköly József rimaszombati ügyvéd pedig a Polgári Olvasókörben kisiparosokkal, a költő-asztalossal, fiatal zsidó kereskedő ifjakkal vette körül magát, ha befejezte kalábriász-partiját. Ö a háború alatt is Kossuth-hívő, Habsburg-ellenes és antimilitarista maradt. Háromszor kivonta magát a katonaság alól. S mikor a „nó- tázó vén bakák“-hoz deres fejjel sorozásra hívták, végleg kihúzta magát a fegyverfogás alól: kihúzatta a fogait. Károlyi-párti volt, az őszirózsás forradalomban a helyi Nemzeti Tanács elnöke.

Most tudtam, sorsom egyik jelentős, sorsformáló órája következik. Lélegzét-vissza- fojtva vártam a nagy forduló históriáját.

— A Szilassy-kastélyban viharos ülés volt...

Lacus szünetet tartott. Arcáról nem tudtam leolvasni semmit.

— Hol üléseztetek? Az Irodában?

— Nem. Fent a szentélyben.

A kastélyt losonci titkárkodásom idejéből jól ismertem. Azaz hogy csak a földszintjén székelő Központi Irodát, és a kastély urának egy földszinti szobában berendezett kicsi és puritán dolgozóját, amelyben a nagybirtokos egyházkerületi főgondnok irattalan íróasztala és kis Wertheim-szekrénye mélázott néhány ülő alkalmatosság és egy nagy iratszekrény társaságában. Az emeletre sosem jutottam fel. Ott csak úrbarátait fogadta. Ott a méltóságosék arisztokratikus elzártságban laktak. A lépcsőnél inas állt. A közügyeket, melyekhez leereszkedett, lent, a földszinten intézte. Vallásos, takarékos, tisztakezű férfi hírében állott.

A cvikkeres, rövidlátó, rendszerint lovaglócsizmás Szilassyn kívül az ellenzéki vezetők közül csak a könnyed mozgású és modorú, alacsony, rózsaszín arcú és mindig elegáns Szüllő Géza tituláltatta magát méltóságosnak: pápai kamarás volt. ö a gyors-