Irodalmi Szemle, 1967
1967/8 - Győry Dezső: Az „újarcú magyarok” regénye
— Elég forró. Három tállal főzték a kassaiak. Erdélyi és Vécsey atyus ellen megy a pakli. De kiókumulálok valamit. Rólam nem szólt. Ebből tudtam, ki a harmadik. A második üveg felénél már megvolt az ókumuláció eredménye, a plánum. — Hogy Erdélyi emigráns? Hát aztán? Ragyogó újságíró. Nem nélkülözhetem őt. Bemondom a gyepeseknek a kontrát: olvasó-szerkesztő, nem Ír, hanem kéziratot javít. Egyszerű technikai munkaerő, punktum. Atyussal már nehezebb lesz. Nem mondhatom, hogy „csak technikai szerkesztő“. Ezt nem vennék be. — Mi a baj Atyussal? — Kassán tajtékoznak ellene a csuhások. Hogy kiugrott pap, szocdem, a premontrei Jászó vörös kormánybiztosa, internacionalista, kozmopolita és minden, ami belefér. Még nem tudom, mit tegyek. Pedig meg kell mentenem. Ez presztízs-kérdés is. De hogyan? Ha töprengett, szemének derűs hegyvidéki halványkékje beszürkült, mint felhők alatt a Balaton. — Kiteszik? — Lópisztolyt! Szavajárása volt ez is. Közönségesnek érezte a szokásos vaskos nem-et. A csődör része helyett a kanca megfelelőjét vagy ezt szokta emlltgetni, ha ingerülten akart nemet vagy dehogyot mondani. A „nobaszod“ nála is olyankor járta, amikor a palócoknál, majdnem mindenkor a csodálkozó „no lám“, a helytelenítő „ez hiba", a dicsérő, elismerő „ejnye“ vagy „derék“, és „meg“-gel megtoldva második sezmélyben a „nagyon nagy baj“ helyett. Gömörben beszéltek így urak is, úrnők is. Nem volt sokka^ több súlya egy indulatszónál, de annál több hangsúlya. Dzurányi, mikor elfogadta ezt a rázós posztot, kötelezte magát, hogy évenként ezerrel viszi föl a PMH példányszámát, de kikötötte, hogy a szerkesztőség tagjainak kiválogatásába csak neki lesz beleszólása. Erre emlékeztettem. — Igaz. Azt ígérték, szuverén jogom, hogy kivel csinálom a lapot. — Hát akkor, hol a göb? — Ezzel a joggal most nem volna helyes élnem, pajtás. Most még nem állíthatom élére a kérdést. Még csak néhány hónapja csináljuk az új lapot. Még csak csírázik. Még nincs mögöttem eredmény: példányszám, deficitcsökkenés. Ha most kenyértörésre vinném a dolgot, a kerszocok képesek volnának kiugrani és ellen-lapot csinálni. Pénzt kaphatnának rá a püspököktől, még a hercegprímástól is... És ha egyetlen ember miatt szakadna a kötél, Szent-Iványékat is kényes helyzetbe hoznám. A lelkemre beszélnének magasabb érdekekre hivatkozva. Látod, a kerszocok máris megszegik a szavukat... — Vágd oda nekik, hogy segget csinálnak a szájukból! — Csak lassan a testtel, pajtás. Okosan azzal a kevés ésszel, ahogy odahaza mondják. A háború alatt sokat forogtam Fischer-Colbrie püspöki udvarában... A klérus nagy, gazdag... a keze messze nyúlik. Az eszközeik finomak, láthatatlanok... Másként verik a cigányt! Nézd, én nem puszta jogot akarok holnapután, én lapot akarok! Akié a lap, ha egyszer aktív lesz, azé1 lesz a másfél párt... Az majd dirigálhat... Csak később, hosszú évek múltán tudtam és értettem meg azt a külerők és belhibák miatt elvetélt koncepcióját, melynek lombos fáját most csak dodonai fuvallattal susog- tatta meg. Nem is fogtam föl a szelletét. CsaK a vészhíreket érzékeltem. Nagy baj van. S ha Lacust arra kényszerítik, hogy odacsapjon mindent, mehetünk ml Is a szélrózsa minden irányába. De hová? Kit fogadna vissza az elhagyott újság? És ami a kenyérnél is fontosabb: mi lenne a mai szóval majdnem „népfrontos“ és kultúrpolitikai irodalmi terveinkkel? Az egyelőre folyóiratot pótló, az írókat már is fölfigyeltető Magyar Vasárnappal? És annak az eszmei útnak a gyakorlati megkísérlésével is, amelyre Simándy mutatott rá az ő Kalmár-vendéglőbeli Ilóreb-hegyén, szavainak égő csipkerózsa-vesszőjével suhintva irányt nekem, keserves bolyongások vállalásának áldozatára intve? — Hát minket, az anyakarból kiszakított magyar írókat már a Robinson-pusztában szétvernek a filiszteusok? Mi sohasem láthatunk egy morzsányi Kánaánt sem? — kínlódtam magamban. — Most már tudod, hol szorít a cipő. Nos? Csak vergődtem. így minden bonyolultabb. Semmi okos nem jutott eszembe, pedig mindig szerettem écákat adni.
