Irodalmi Szemle, 1967

1967/8 - Győry Dezső: Az „újarcú magyarok” regénye

Páratlan újságírói, szerkesztői és politikai érzéke volt.

A tehetségeket úgy tudta észrevenni, mint a rétisas a nyúlfiat, s úgy tudta tálalni őket, hogy egyszeriben a nagyközönség emeletes gyümölcsös tála, a közéleti „Aufzacc“ legfelső tányérjában kerültek a szemek elé. A pénzéheseket, a tehetségteleneket, a dilettánsokat és az akarnokokat éppúgy megvetette és utálta, mint a maradiakat, a reakciósokat, a klerikálisokat és a szájtépő irredentákat.

Jól értett a közéleti harcászat fogásaihoz. A művelt Fischer-Colbrie kassai katolikus püspök rábízta lapjának szerkesztését Lacusra, a kezdő luteránus eperjesi jogászra: a diplomata egyházfő mellett csiszolódott finom taktikai érzéke szinte tökéletesre.

Hogy a kisebbségi magyar stratégiában is nagy — messzebb látott, mint a két magyar párt —, az csak később derült ki: ezt akkor mondta el, mikor már a diktátoroskodó Tarján és a Szent-Iványt megfúró, egyre jobboldalibb Jaross a harmincas évek elején sorra kifúrták a lapból az embereit: a korrektor Balogh Edgárt, aztán a költő Vozári Dezsőt és engem, majd egy év múlva őt magát is. Egészséges és hatalmas tervéből akkor már csak a veszett fejsze nyelét menthette meg.

„Elitta a tehetségét.“ „A tehetsége volt a veszte.“ „Sikere tette féltékennyé a politikusokat: félni kezdtek tőle, ezért döfték le.“ Ez a három diagnózis keringett róla később, a sok közül legszaporábban. Én úgy érzem, a harmadik jár legközelebb az igazsághoz. Én valaha héba-hóba el-eljátszadoztam — a „mi lett volna, ha“ hiábavalóságát persze nem tagadva — azzal a lenge gondolattal, hogy mi lett volna, ha... Ha nem döfik le őt? Ha a Sarló tovább él, és az új értelmiséget magával ragadva értelmiségi „tömegmozgalommá“ szélesedik? Akkor talán később nem hajlíthatják el a szélső jobb felé sok demokratának indult képviselőnket; nem gázolhatja le Jaross előbb Szent-Iványt, majd Szüllőt is... És talán közéleti újarcú magyarokat termelt volna ki Szlovenszkó, s nem háborúsbünös jarossokat. Sarlót, és nem csodaszarvast. Kalapáccsal, és nem nyilaskereszttel.

Nagyon elvetném a sulykot, ha ezeket nem játszadozó félkomolyan vetném föl? Persze, ez nem gerelyhajítás atlétikai pályán.

De ezeknek a dolgoknak a históriájára is sort kerítek még később, ugyanúgy, mint a Madách-körre, a Sarló alakulására, fénykorára, magyarországi jó hatására; Jaross első képviselői mandátumszerzésének piszkos boszorkánykonyhájára; Szent-Ivány megtorpedózására, a szentiván-fürdői Kuria csődjének kongeniális, veleszületett — csak három-négy részvevője előtt ismert — igazi okainak kulisszatitkaira; diákkongresszusok érdekes rejtelmeire, előre engedélyt kérve Balogh Edgár, Fábry Zoltán és mások néhány ténybeli adatának vagy elírásának helyreigazításához.

17. A plánum

Néztem Lacust.

Keze, amely tollal közéleti lovaggá ütni és megsemmisíteni tudott, most lomhán nyugodott a térítőn. Sosem dobolt ujjaival az asztalon. Hosszú, nehéz bőrraglánja majdnem lerántotta a fogast. A szertartás igazi nyitánya csak a második üvegnél kezdődött. Hátradőlt, s ilyeneket vetett oda a kettesben-léttel megtisztelthez:

— No, hogy lityeg a fityeg, pajtás?

Most ezt sem mondta.

Tudtam, még várni kell. Csak aztán következnek a láthatatlan ceremónia mai napra rendelt „szent igéi“.

— Utazom Losoncra — vágott a lényegbe.

— Fuccs a szerknek?

— Csak szeretnék. De nem eszik olyan forrón a kását, pajtás. Majd kifundálok valamit... Nagy csata lesz! — és elhallgatott.

Ilyenkor legjobb volt várni. Vártam. Mondta is már, inkább úgy magának:

— Néhányatokat ki akarnak lőni. Ha csak egyikőtöket is kilövik, visszamegyek vendéglősnek, és téged is viszlek — koccintott hamiskásat hunyorítva. — Annak is vannak irodalmi hagyományai, Petőfi apja, Kiss József apja... igaz?

Nem lettem nyugodtabb. Hogyha önmaga elébe tréfál, nagyon komoly dologról van sző. De nem illett direkt kérdezni. Akkor visszahúzódott. Az ő nyelvén kellett kérdezni is:

— Nagyon forró a kása?