Irodalmi Szemle, 1967

1967/8 - Győry Dezső: Az „újarcú magyarok” regénye

a három deci volt a maié, a félliter a veiké. A kis és nagy fröccs is ismeretlen fogalom volt. Borban a negyed, a čtvrtka volt a kis adag. Szódát is ritkán lehetett kapni, legfeljebb félliteres ásványvizet. A csehek, ha boroztak, tisztán itták. Spriccerezni csak a szlovákiaiak szoktak: magyarok, szlovákok, cipszerek.

Sebeskedő, forró fejű és mozgékony lévén, legszívesebben a velejébe szerettem volna kérdezni. De tudtam, nem illik, és céltalan is.

Végülis motyogtam valamit a helyiség temperatúrájáról. Csak bólogatott rá. Aztán töltött, és rágyújtottunk.

Lassan, mintha mosolyt nyelne, rám emelte a szemét és a poharát.

— No, szervusz, pajtás.

Saját szókincse volt. Sose hallottam, hogy bárkinek is azt mondta volna: barátom. Mint ahogy a cifra káromkodások tőszavait is szinonimákkal helyettesítette. Az utcalány: őnagysága; a rossz, alantas, törtető tehetségtelen általában csak: tróger vagy hordár; a kitervelés, a taktika, az, hogy meghányjuk-vetjük, elintézzük, mindig: kiőku- muláljuk, kifundáljuk vagy megkártyázzuk volt a szótárában.

Prágába érkezésem óta maga mellé vett. Magával cipelt nemcsak kimaradásaihoz, hanem a tördeléshez is. Szakmailag nevelt. És valahogy világosan éreztem, hogy sorsomat is a markába fogta.

Ez a kopaszra nyírt fejű, legszívesebben kiskocsmákban irogató-diktálgató s tárgyal- gató kékszemű óriás sokszor döntötte el aztán az én sorsomat is, néha nem is a mindennapi kenyér-sorsomat. Ha szellemi vezéremnek, erkölcsre tanítómnak és szárnyra- bocsátó nevelőmnek Simándy Pált tisztelem és szeretem, Dzurányi az újságírás és az élet vonalán volt sokáig mentorom.

Egy pesti kolléga mondta róla:

— Akárcsak Krúdy ikertestvére... Kár, hogy nem ír szépirodalmat.

öles termete, tempói valóban Krúdyra emlékeztettek. Hatalmas botja, kimaradásai, lényegi zárkózottsága is. Nem nyitotta fel magát. Or volt maga fölött. Közéleti sakkjátszmát játszott mindnyájunknál hatalmasabb bábokkal, egy nagy, az ifjúságéval sokban azonos stratégiai célért, amit azonban csak „krisztusi koromban", bejei számkivetésem idején tárt föl előttem is. Nagy fának nagy az árnyéka. Neki is volt. Saját árnyékába menekült. De ki élhet a saját árnyékában?

Ha sietett, kissé húzta a lábát. A Szuha-völgyi postamesternő fia rimaszombati diákkorában soká betegeskedett egy térdsérüléssel. Többé nem sportolhatott. A pap, a jegyző, a tanító borozgató cimborává fogadták a sokat olvasott magántanulót, akinek a családja valaha rég a Margitsziget egy részét birtokolta, s akinek nagyapja az egyik utolsó pandurkapitány volt. Dorongnak is beillő botjára, a poharazgatásra akkor kapott rá. Aztán nőtt a fa, nőtt az árnyéka is... A végén már ez nőtt gyorsabban.

Szeretett, és én is szerettem. Évek múltán afféle magántitkára lettem. Mindig mindenben segített rajtam, ha tehette. De noha tudta, hogy a költészet és egy újabb magyarság hirdetése s megteremtése a vágyam, célom, életem értelme — velem soha nem beszélt verseimről, még köteteimről se.

Két évtized alatt csak kétszer tett kivételt. Emlékszem, egyszer az érsekújvári zászló- bontáskor írt Magyar Egység, később Hol a költő versemről, akkor is csak a kiváltott hatásukról a szindikátus urainak berkeiben. Az elsőre bólintottak, a másikra fölhorkantak. Persze, azért mindent figyelt. Engem is. Hagyott futni, de szeme rajtam maradt. A jó írótámogató-pedagógus típusa volt. Főszerkesztő a javából.

Barátságunk komoly és közismert volt. Ez később nem egyszer ártott is nekem. Rajtam ütöttek néha nagyot, ha ellene ment a pakli. Ez a fegyver már az óegyiptomiaknál is divatos volt, és még ma sincs a régiségmúzeumban.

Dzurányinak már akkortájt országos híre volt. A pestiek is elismerték. A szakma imádta. Fehér asztalnál a legbájosabb kollégának szerették. Jő szívéről és bohém stik- lijeiröl legendák keringtek.

S a politikusok? Álljunk csak meg. Sok csehszlovákiai magyar politikust ő emelt ki a szürkeségből és ütött országos lovaggá. Még akkortájt, amikor az Ady-est és a Ma- dách-kör miatt kiebrudaltak a losonci YMCA első magyar titkárságából, ő elődöm volt a Kassai Naplónál, és egy féltucat közéleti férfiról eresztett meg egy bemutató, fölfedező sorozatot folytatásos vezércikkekben. Ezek mind politikai életünk vezetői lettek. Bátran emlegethettük:

— Lacus nevezte ki a képviselőket, a szavazók csak megválasztották őket.