Irodalmi Szemle, 1967
1967/8 - Győry Dezső: Az „újarcú magyarok” regénye
ban csak kecmergő két vidéki tollforgató fölé, mint már említettem, Béla Henriket hívták meg Pestről de facto lapfőnöknek, szürke eminenciásnak. De ő csak rövid ideig maradhatott Prágában. A lap rossz volt, unalmas, pocsék. Nem is ment. Szerkesztői és belső munkatársai még sosem dolgoztak napilapnál. Az egyik rovatvezető, a fő- szerkesztő fiatal gömöri barátja például három év alatt egyetlen cikket sem írt, mert nem konyított hozzá. Ennek a — Dzurányi előtti — nívötlan PMH-nák programja csupa negatívum volt. Nem hiszem — amivel néha dicsekedtek —, hogy hozzájárultak volna a bácsi Magyar Űjság 1923-as kimúlásához. Arról, hogy pesti szubvenciót kap, sejtelmem se volt még: én is hittem a széchenyis „egy éves lucernamag“ — legendát. (Az igazság kedvéért: akkor azon sem csodálkoztunk volna, ha tudjuk. Elanyátlanodva még nem néztünk tovább az orrunknál a provinciális, hevenyészett, kótyagos eszmélkedésben.) A honatyák csak egyre vigyáztak: a paritásra. A pesti sajtótól teljesen elzárt magyarok is csak becsületből vették a lapot. Afféle kritizálhatatlan tabu volt, közös nyo- moronc-gyerek. Az anya szereti nyomorék gyermekét is. Egy év múlva ébredtek csak kritikai hangok. Apámhoz hasonlóan szintén óraadó tanárrá degradált eperjesi nagybátyám, a Széche- nyi-Kör alapszabályai ügyében Prágában járván egy Károlyi-párti városatyával, először a főszerkesztő életmódján ütközött meg: — Az elegáns Šroubekbe hívott vacsoraidőben találkozóra. Mi alig tudtuk kifizetni a drága helyen szerény vacsoránkat, ő meg előételt, két húsételt, tortát, sajtot, gyümölcsöt evett! — háborgott. — Fizetése egy idős tanárénak négyszerese-ötszöröse. Felelős szerkesztőként te is csak negyedét kaptad a Naplónál... Nekünk otthon ünnep, ha — néha csak hozomra — sonkacsülköt vehetünk vacsorára, tormával és sok kenyérrel. Vagy tíz aláírással jelentettük is észrevételeinket Szent-Iványnak levélben. Futólag én is ismertem ezt a gyorsan levitézlett garnitúrát. Majmolni próbálták a béke-Pest szerkesztőit: de rsak a letűnt bohémvilág silány utánzatát tudták giccsesen magukra jelmezelni. Kábítószeres cigarettákkal rendeztek kéthetenként álbohém szeánszokat, és a „nemzeti szellem őrei“ a prágai „vártán“ divatba hozták a „cigarettafüst- vezércikkeket“. — Annak a vezércikke jön holnap, aki két cigaretta elszívása alatt hamarább megírja. És akadt, aki két-három füstre megírta! S akadt főszerkesztő, aki az Ilyen girhes blablát le is közölte! A kassai redakcióban egyebeket is hallottam erről a garnitúráról. Egyszerre szánalmat keltő, röhögtető és felháborító, de igaz anekdoták keltek szárnyra. Gál ős Flachbart, a fő- és felelős szerkesztő gyerekesen féltékenykedett egymásra. A cigarettafüst-vezércikkeket irkáló fő és jogász felelős három-hasábos szürke szüleményein pattant ki a rivalizálás. A civódásba egy szép özvegy körüli legyeskedés is közrejátszott. Odáig fajult a marakodás, hogy ahhoz, amit komoly szerkesztő boldogan leráz magáról, ők körömszakadtig ragaszkodtak: „Kinek joga a postabontás?“ Végül már ollót ragadtak, egymásnak mentek, és szúrkálva dulakodtak. Egy honatya rohant föl köztük rendet teremteni. És tertius gaudet: állítólag a szép özvegynél is ő győzött. Ű határozta el a lap reorganizációját. És egy év múlva a két rivalizáló már nem is volt a lapnál. Hie rebus stantibus nyúltak a szerkesztő-zseninek tartott Dzurányi után a vendéglőjében. „Csinálj belőle lapot.“ De a kerszocok kontráztak: „Hogy egy liberális lap felelőse legyen nemzeti szellemű lap főnöke? Soha!“ Ekkor vette meg Szent-Ivány a régi pozsonyi Magyar Üjságot Dzurányinak, „átmenetként“. Innen aztán egy fél év múlva már mehetett reorganizálni. 16. Lacus A Jihomoravskát is csak kiskocsmának neveztük. Faburkolatú, boxokra osztott, jófajta kisvendéglő volt. Lacus kiskocsmái szertartása mindig nagy hallgatással kezdődött. Megrendelte a liter könnyű bort, egy nagy szódát és a kétdecis stucnlkat. De kétdecis stucni nem mindig akadt. Prágában a pikoló sört nem ismerték, tehát kétdecis pohár sem járta. Sörben
