Irodalmi Szemle, 1967
1967/8 - Győry Dezső: Az „újarcú magyarok” regénye
— De ló...! Ne ülj fel rémhíreknek. — No, a kerszocok a legszívesebben szétmarcangolnának. De minimum kompromisz- szumra kényszerítenek! — Baromság! Odáig még nem jutottam... Elég, ha idáig jutottam — és a két kriglire mutatott. — Délután sört iszom! No, szervusz. Tanuljuk a helyi szokásokat, koccintsunk sörrel, cseh módon. De engem furdalt a kíváncsiság. Unszolgattam. — Csak a kassai gyepesfejűek morognak... Oda se nekik... — legyintett. — Rám is? — Ä, még nem kezdődött meg a hajtás. Erősebbek vagyunk, mint a csuhások... Ezt ritkán mondta így. Fölfigyeltem. Hát mégis? — Egyelőre nyakig el vannak foglalva a saját bajaikkal. Még zajlanak a Lelley- hecc hullámai. Csak evickéljenek benne... Lelley Jenő volt a kerszoc párt elnöke. Alkalmatlan rá, különféle okokból. KI kellett lőni. Országos, botrányos, sajtóperes ügy lett belőle. De a Szüllő-szárny győzött. Lelley a parlamenti választásokon csúfosan megbukott. Szüllő lett az utóda. Simábban ment Szent-Iványék második zászlóbontása, a Kisgazda Pártból a tágabb körű Magyar Nemzeti Párt megalakítása. A terv az volt, hogy a két párt esetleg e né'- ven egyesüljön is. Az egység kísérlete azonban, melyet a magyar társadalom nagy része helyeselt, s melyet ősszel magam is versben köszöntöttem, az érsekújvári gyűlésen a kerszocok vonakodása miatt megbukott. Szent-Ivány parlamenti kooperációra lépett a reálpolitikus Bund der Landwirte párttal, akik később miniszterséget is vállaltak. A kerszocok ellenezték az aktivizmust és a reálpolitika koncepciót: ragaszkodtak a merev és meggémberedett „sérelmi politikához“. Szent-Iványék meglehetős kutyaszorítóba kerültek: nem vállalhatták az ódiumot, hogy szakításig és ellenségeskedésig feszítsék a húrt. A pártegység meghiúsulása után a magyar „szövetkezett ellenzék“ két pártja közt megindult a harc a közös sajtóorgánumért. A kötélhúzás az új szerkesztőség összetétele miatt kezdődött. Ez a fondor-erőpróba természetesen egzisztenciánkat is, távlatos terveinket is gyökerében érintette. Persze, hogy szemlátomást egész ősszel izgalomban éltünk. A magyar megmaradást nem utolsó sorban az egzisztenciális veszély fenyegette. Tízezrével lettek állástalanok, akik nem tették le a hűségesküt, vagy akiknek az új állam nem adta meg a csehszlovák állampolgárságot. Elsősorban az értelmiség, bírák, tanárok, tanítók, postások, megyei tisztviselők és mások. Állástalan értelmiségiek fiai nyomorogtak az egyetemeken. A kenyér nélkül maradtak helyét elözönlötték a cseh és morva állami hivatalnokok, gyakran még a természetesen jelentkező szlovák állásigénylőket is félretolva. A kenyértelen nyomorgókat, különösen az életbe induló fiatalokat, az elnemzetlenítési kísérletek állást kínáló mézesmadzagjai fenyegették. Ezek közt is elsőként a haladó vagy forradalmi szellemű lázongőkat, útkeresőket: ezek szájából még a magyar reakció is kiütötte a kenyeret, ha kitörtek a konzervatív-irredenta karámból. Ezt már keservesen kitapasztalhattam 1924-ben magamon is, a Madách-körért Losoncon. Prédikálok című versemben ez ellen a „kenyérrel muszájolt“ kényszer ellen, a kenyérrel űzött lélekvásárlás ellen mutattam fel a „tiltott igazság szent agyarait": „ne adjátok el önönmagatokért önönmagatokat, hogy hja, szent a kenyéri Nem szent a kenyér, ha csak ú] nyomort szülni ád erötl“ A verset az akkor egzisztenciájában legjobban fenyegetett Atyusnak ajánlottam harcos biztatásul. „Vécsey Zoltánnak írtam“ dedikációval jelent meg még 1925 novemberében a Magyar Vasárnap egyik első számában. Megjelentetése egyben tiltakozó, nyilvános kesztyűdobás is volt a lap-robbantó klerikálisok arcába. Ezért adta le Lacus. A reakció nem is tért napirendre a kihívás fölött: ez a két gesztus csak siettette a döntő rohamot: a pártközi értekezlet kiprovokálását. A hármunkat fenyegető értekezlet esélyeiről most — a kesztyűdobás után néhány héttel, a döntő roham előtt néhány nappal — bizony sokat morfondíroztunk.
