Irodalmi Szemle, 1967
1967/8 - Győry Dezső: Az „újarcú magyarok” regénye
viselő magyarbarát volt tanárral, vagy hasonló duskatársakkal beült a Jihomoravská vendéglőbe. A többit már gondolhattam. Ha éjfélutánig nyúlt a poharazás, reggel felé — szokása szerint — egymagában kikötött a Vencel-tér alatt egy „bableves-csárdában“, ahol pacallevest mértek egy garni közelében az éjszaka legbátrabb tündéreinek. Majd — szintén úzusa szerint — nagy botjával intett a seregestől várakozó, törtető taxisoknak, aztán szétszórt köztük egy marok ötkoronást. Nagy lett a hacacáré. ö pedig egyik legbátrabb carmennel a karján mulatott az egymást tipró harácsolok dulakodásán, majd elgyalogolt a duhajok szállójába, ahonnan rendszerint nekem kellett másnap délelőtt kiváltanom. Zálogba vagy a vasúti szabadjegyét vittem — de ezt ősszel már nem fogadták el —, vagy drága, vaskos cigarettatárcáját. Most más valaki váltotta ki. Hazamenet bizonyára „sörintett“ a famulusával, búcsúzóban megtapogatta a hátát, aztán aludt egyet, s délután telefonon intézkedett a lapnál. — Otthon van — mondták a fiúk —, de még délben telefonált miattad a rendőrigazgatóságra. Megnyugtatták, hogy tévedés, és már szabadon is engedtek. Megírod? — Egy krokit hoztam. Szinte bosszantott, hogy nem foglalkoznak többet velem. Atyus sem kérdezősködött -sokat. Hát nem érdekli őket, hogy miből kecmeregtem ki? Meglátogattam Lacust. Ö sem izgult eléggé, nem mutatott részvétet. De gerendásán Tiomor volt. Mintha valamit titkolna. Este az Adriában is nyomott volt a hangulat. A kollégák néha kettesével jártak ki a mosdóba. Hazafelé Atyus sem magyarázgatta Einsteint és az atom titkait. — Mi történhetett? Mégis velem lesz valami baj? Miért ideges Atyus? — töprengtem. Néhány nap múlva megtudtam. Erdélyi árulta el a titkot. — Lacust Losoncra rendelték. A kerszocok döntést akarnak. Kenyértörésre viszik a dolgo1: pártközi értekezleten. A kassai klerikális mozgolódás híre persze már hónapokkal ezelőtt eljutott hozzánk. Mindjárt az új redakció megszervezése után. Akkor nem vettük komolyan. Morogjanak. De a pártközi értekezlet, az már baj! — A klerikálisok szét akarják robbantani az új redakciót! Dzurányi ellen megy a pakli, mert őt a kerszocok Szent-Ivány emberének tartják... Elsőnek Atyust akarják líilőni. , Elsőnek? Hát még kin akarnak kéket ütni? Dzurányi valóban nem Szüllő és Grosschmiedt embere volt, hanem Szent-Iványéké. Mint jómagam is, meg Vécsey Zoltán és Darvas János, a szelíd hangú és természetű ’poéta (a színész Darvas Iván édesapja), aki szlovák költőket kezdett fordítani, a batyii Jelűnek Ferenc, a titkársportos, és természetesen az emigráns Erdélyi is. Flachbart Ernő és Forgács Géza, a Központi Iroda titkára viszont kimondottan a kerszocok exponensei voltak. Géza jóravaló, derék és talpig becsületes fiú volt, barátom még Losoncról, a Madách-kör idejéből. Az országos Madách-ünnepélyen ő szavalta el az ünnepi ódámat, s örült — mint Édesanyámnak írta —, hogy „Dodo a radikális Kassai Napló zsidó iégköréből az Ellenzéki Magyar Pártok közös lapjához került“. Szvatkó újabban Szüllőre esküdött, de Grosschmiedtra már nem. Neubauer semleges volt: nem érdekelte a kisebbségi politika. Szerte az országban mindenki, aki nem volt bandzsal reakciós, ordibáló klerikális vagy mokányul militáns katolikus, a demokratább, liberálisabb Szent-Ivány — Törköly párthoz húzott, tőle várta az akkor már egy szusszanásnyira meghirdetett reálpolitika •érvényesülését. 14. Előzmények Még ősszel történt. Lacust barátai október elején sürgősen lehívták Kassára, hogy a kerszoc mozgolódásra figyelmeztessék. A szerkesztőségben már akkor nagy lett az idegesség, és sok a találgatás. De Lacus lvisszajövet lecsillapította a kedélyeket. Én ezzel fogadtam: — Igaz, hogy szét akarják robbantani a lapot?
