Irodalmi Szemle, 1967
1967/8 - Győry Dezső: Az „újarcú magyarok” regénye
Lélekben megkondítva, önmagámtól meghatva ittam ki a második „velké“-t a vastag korsóból. Éhes is lettem már. A híres „házi disznósajtot“ ettem, ecetes hagymával. Szomorú is, mulatságos is ez a múltban kotorászás. Különösen, ha egy huszonöt éves fiatalembernek egy ilyen izgalmas nap és két pilzeni után előmászik a múltja... valami borzasztó messziről... (messzibbnek tűnő messziből, mint most, amikor pedig majd tízszer annyira van messzibb!). Aztán a kéziratok közül egy kivágást raktam magam elé a GömörXiöX. Már abban is az a nem póznak, hanem halálosan komoly és szertartásos gesztusnak érzett — póz! Hamburgban valami cserkész-kiállításról kaptam hírt. Fellelkesedtem. Folytatódik, amit kamaszfejjel szerettem. Vannak, akik gyakran sodródnak végletből végletbe. Az órán közel van az egyes és a tizenegyes. Az öngyilkosság félérett szándéka után alaposan áthuppantam a ló túlsó oldalára. Gondolatok az idegenben címen ment levél az ismeretlen utánpótlásnak: — „Fiatalok, lelkesek, akarók: megérdemeltek egy -pár mérés tintát. Nem tudom, kik vagytok. Nem tudom a neveteket sem. De vér vagytok a véremből. Amit égő gyermekszemekkel véghezvittetek: tett is. Hozzátok tartozom... Azt sem tudom, mit adtatok másnak. De adni akartok, ismeretlenek, névtelenek: testvéreim vagytok. Bs testvérei vagytok magamnál nagyobbaknak is. Azért, mert sok a frázis, ti ne higyjétek, hogy frázis minden. Ne higyjetek a nihilistáknak, hogy minden mindegy. Merjetek hinni... Sok a hazugság a világban. Ti ne arra gondoljatok, hogy sok a hazugság: csak arra, hogy a ti telketek sose legyen, mégse legyen hazug... Szeressétek a szeretetet: ez a Ti legnagyobb parancsolatotok... Legyetek ti: Ti. Tiszták — belülről: cserkészek! Én is voltam. Régen. És szép volt. Ott álltam, ahol ma ti... Ezért e pár szó, fiatalok! Akarjatok sokszor pirosra-gyúlt arccal állni befejezett munkánál! És az legyetek nappal, ami álmotokban voltatok!“ Igen, a sorscsapások muszáj-Sauljából így lettem a Harzban Heine útját bejárva s német meg lengyel hadifogoly munkásokkal brigádban aratva, csépelve, földet túrva, az Északi-tenger Bábelében afféle ennivaló, megmosolyognivaló keljfeljancsi-Pálapostol. Az írás gyakran hat az írójára is. Egykori írásom most munkára riasztott. Gyorsan írni kezdtem egy krokit a letartóztatásomról: A detektívfőnök áll, mint egy bástya... az egyik hekus lóugrásban áll az ágyamhoz... Atyus rosírozott az ágy-királyszárnyra... — Fizetni! A szomszéd asztaltól egy sudár, sötétruhás nő nézett rám. Indulóban volt. Az ajtóból még visszatekintett, és nagyon lassan fordulva kiment. Szikra pattant: tisztán és világosan éreztem, hogy ő lesz „a nő“, akiről Atyus beszélt. Hogy még látni fogom. Azt, hogy milyen végzetes bonyodalmak közt, nem sejtettem. Szomorkás szeme, ovális arca volt. Velem egykorú lehetett. — Hol láttam már? Hol láttam? Akkor nem volt ennyire lefogyva. — Ki volt ez a lány? — kérdeztem a kocsmárost. — Egy jugoszláviai iparművésznő. 13. Klerikális roham A szerkesztőség még a Vencel-térről nyíló Stépánská utcában volt. Csak a lap-reorganizáció csúcsán, év végén került a Prager Tagblatt Panská utcai épületébe, a nyomda fölé. A redakcióban nem szívták mellre az esetemet. Már tudták, hogy a rendőrségről eleresztettek. Lacus nem volt bent. Este néhány ügybajoskodó vidéki magyarral és Michalkóval, aki a jobboldali cseh lap szlovenszkói politikai szerkesztője volt, meg egy szlovák képFelülni! Es beszórt, csombékolt Forró fejem megrázom újra, És hirdetem néktek, kik mertek, bús bajtársak, zátonyra-vertek: Csak Eszme s Hit visz nagyra s újra!"
