Irodalmi Szemle, 1967
1967/8 - Győry Dezső: Az „újarcú magyarok” regénye
Győry Dezső Az „újarcú magyarok“ regénye III. folytatásj 12. Kéziratok a kiskocsmában Lapoztam a kéziratosoméban, és újabb korsó pilzenit rendeltem. Felszabadultnak, erősnek és nagyra-hivatottnak éreztem magam. Az alaptalan letartóztatásból megmenekültem: megint előttem a világ! Magamtelten egyszerre rózsaszínnek láttam mindent. A papírlapokból örömmel raktam félre azokat, amelyek a tizenkilences év nagy és majdnem önpusztító válsága után, újra tele voltak kamaszos derűlátással és önbizalommal. Kéziratok és lapkivágások osz- tályozódtak a kocsmaasztalon. „Költői működésem" hat esztendeje múlt félidejéből valók. Jöttek-mentek a vendégek. Én is jöhetek-mehetek. Egyszerre nagyon rokonszenves hely lett a sörszagú, homályos kiskocsma is, Prága is. Persze: itt láttam és hallottam ősszel Amundsent. Nagy esemény volt. Az öszes, zömök sarkkutató szinte elveszett a Lucerna-palota nagytermében, mikor arról beszélt, hogyan küzdött a jéghegyek és jégtáblák közé szorult repülőgépe kiszabadításával és a halállal. — Es war kein Kind’rspiel — mondta az élet-halál tusa keserves sikerétől, idegenes német akcentussal, és fölnézett a mennyezetre. Megdöbbentő volt ez az egyszerűség. — Nagyon nagy ember — szorította meg a karom Atyus. Mi volt ahhoz képest az 1925-ös ősz többi szenzációja. Steinach majommirlgy-átültetés műtétje, a köztársaság új parlamenti választásai, Blaha Lujza végzetes betegsége, az öreg költő Lévay József halála, Krúdy új regénye a lapban, vagy a nagy burleszk- filmsztár Max Linder rejtélyes és érthetetlen öngyilkossága a siker és gazdagság tetőpontján. Mosolyogtam a verseimen 1919 végéről, mikor „menjetek, fiúk, reális pályára“ jelszóval kereskedelmet tanulni Németországba zavartak ki legmélyebb lelkiválságom mocsarából. A „reálisabb“ szülőknek a pesti egyetem már nem, a prágai még nem volt célirányos: a középút Lipcse, Halle vagy Hamburg. A terv úgy ízlett nekem, mint kutyának a gerebennyalás. Letörve, szinte számkivetésbe indultam, harmadosztályon, egymagam. De a drezdai gyönyörű porcelánképes állomáson már döntöttem: eldobtam a kommün alatt még Pesten lopott ciánt, és új életre dacosltottam magamat. Ezt az akkori magamra jellemző helyke zöngeméhyt a Mátyusföldi Lapok hozta 1920-ban: „Ne higyjetek az álhitüeknek, Lehullóban, ha ezt kiáltják: Bolond álom az Eszme, Hit! Erőt merítve ifjúságtok Tüzéböl: neki-nekilátok.
