Irodalmi Szemle, 1967

1967/8 - Ordódy Katalin: Idegen (regényrészlet)

választ, valamiféle előttem is rejtett értékemnek felfedését, ami egyenrangúvá tesz vele. De soha olyasmit nem mondott. Be kellett érnem, hogy én pont én vagyok az, aki npki kell.

De nem akarok belemerülni két ember kapcsolatának túlságosan is bonyolult útvesztőibe. Nagy tapasztalatokkal rendelkező pszichológusnak és filozófusnak kellene lennem ahhoz, hogy akkori viszonyunkra jellemző érzelmi kilengéseknek tudat alatti indítóokait elemezzem.

Abban az időben természetesen nemcsak arra nem gondoltam, hogy valóra váltsam felruházkodási terveimet, hanem még a gyerekek öltözködésével sem törődtem olyan gondosan, mint addig. Néhányszor Józsi figyelmeztetett:

— Gigi, valahogy be kell iktatni legalább Jojónak egy új öltönyt, már az ünneplőt hordja az iskolába. Hiába, ilyen fiú nő is, koptat is...

Vettem a papírt, s számoltam. Jojó is, Gyurka is megkapta, amire szüksége volt. Nagy gyakorlattal rendelkeztem a beosztásban, s persze, olyasmivel már meg sem próbálkoztam, hogy Józsit vegyem rá személyi luxuskiadásainak némi megnyirbálására. Csak arra vigyáztam éberen, hogy a régtől félretett összeghez ne kelljen nyúlnom. Ha egyelőre nem gyarapodhat, legalább ne is fogyjon. Csodálkozva tapasztaltam, hogy még mennyi mindenről le tudok mondani, aki eddig is alig költöttem magamra. Az volt a különbség csupán, hogy most az ilyesmi a legcsekélyebb áldozatot sem jelentette. Mintha kiveszett volna belőlem minden igény önmagammal és a világgal szemben. Lassan, lassan kezdtem rájönni, hogy nem is rossz így. Ez az igénytelenség egyfajta vért, és sebezhetetlenséget jelent. Pedig csak érzéketlenséget jelentett, ami némely kórnak veszedelmes szimptómája. Akkor még megelégedéssel üdvözöltem ezt a jelenséget, a fokozatos lelki eltompulás első stádiumát.

Egyszer a városban Hill mérnökékkel találkoztam bevásárlás közben. Esti csúcsforgalom idején egymás mögé kerültünk az önkiszolgálóban, és a sorban lépésről lépésre haladtunk a pénztár felé, ahol a távozóktól átvehettük az üres kosarakat. Ogy látszott, az asszony őszintén megörült nekem, annyi idő után már fölengedett köztünk az az elfogultság, amelyet a meginduló s hamarosan abbamaradó barátság okozott. Mindenféléről beszélgettünk, egyik tárgyról a másikra ugorva sebtiben, mikor egy pillanatnyi szünet után, mint aki nem nagyon latolgatja, kimondja-e a szót, vagy sem, hozzám fordult.

— Gigi, hallod-e, de hogy nézel ki? Túlságosan elhanyagolod magad. Ez igazán nagy hiba, megbocsáthatatlan könnyelműség egy olyan férfi mellett, mit a te urad.

Megszorította a kezem, s a tekintetemet kereste.

— Ugye nem haragszol, hogy őszinte vagyok?

— A legkevésbé sem — mondtam őszintén.

Megkaptuk a kosarainkat, intettünk egymásnak, aztán elvesztünk a pultok között a válogató tömegben. Hazafelé Hillné megjegyzésére gondoltam. Mosolyogtam is talán. Nem, igazán nem haragszom. Ilyesmin már régesrég túl vagyok. Mintha még büszke is lettem volna rá. Ha a kettő nem zárná ki egymást, azt mondanám, hogy a fásultság egy bizonyos fajta boldogságot is jelenthet.

A fásultság azért nem zárja ki, hogy az ember észrevegye maga körül a dolgokat, csak ezek éppen nem zökkentik ki közönyéből. Nekem is észre kellett vennem, hogy a gyerekek jobban kezdenek húzni apjukhoz. Olyasmire gondoltam, hogy ez méltánytalanság, én „érdemiem“ ki jobban a szeretetüket, én hozok értük több áldozatot, de ezek a gondolatok hamar erőtlenül a semmibe vesztek, mert hiányzott belőlem az őszinte felindulás, a féltékenység és minden érzelem, amely táplálni, hatékonyítant tudta volna azokat. Ügy látszik, a gondolatok termékenyítő ereje az érzésekben gyökerezik.

Mit is szeretnének rajtam, a gondoskodás az természetes kötelességem, az kijár nekik. A pluszt, azt az apjuktól kapják. Üj ötleteket, játékosságot, pajtáskodást, hancúrozást.

Oj tavasz jött és új ősz, akkor késő ősszel történt valami, amit talán úgy is lehet venni, mint bizonyítékot: nem természetes állapot, és ezért nem lehet tartós sem az élet és a halál közötti keskeny határvonalon járni. Az ember könnyen leszédül.