Irodalmi Szemle, 1967

1967/8 - Ordódy Katalin: Idegen (regényrészlet)

kis ablakot csukott volna be, az utolsót, amely még nyitva volt, s amelyen keresztül fényt szerettem volna kapni a sötétségben. Az ablak tökéletesen becsukódott.

— No, Gabi — ült mellém kedélyesen — mesél], mi újság nálatok, mit csinálnak a gyerekek. Már nagyon régen nem néztél felém.

Mi lett volna, ha egyszer ő néz felém — gondoltam. De hát új családja van, Katuskáék.

— Semmi újság, Margit néni — majszoltam a kekszet — és semmi, semmi több nem jutott az eszembe, még a legáltalánosabb, legelkoptatottabb témák is kisiklottak ujjaim közül, amelyekkel kapdostam, markoltam volna utánuk.

Margit néni figyelmesen rám nézett, lehet, kis furcsállás is volt a tekintetében. Látta, neki kell tovább szőni a beszélgetés fonalát.

— Sok a munkád, gondod mostanában?

— Csak mint mindig.

— Fáradtnak látszol kicsit.

Talán, ha ez a mondat hangzik el először, miután egyedül maradtunk, minden másképp fordul, beszélni tudok, s nem fojt meg a magány. De lehet, hogy ez a feltevés is hamis volt. Mindenképpen már csak egy kívánságom volt: elmenni innét mielőbb, hiszen nincs itt semmi, de semmi keresnivalóm. Beteg voltam. Világosan láttam, untatom őt, nem tud velem mit kezdeni. Gyűlölnivalónak láttam, s mindenért őt hibáztattam. Süket, üres, helyenként kínosan akadozó társalgás alakult ki. Láttam az arcán, nem érti, mi történt, s ezért is haragudtam. Félreismertelek — néztem rá megvetéssel, hidegen. Ha az lettél volna valaha is, akinek hittelek, ha valaha is emberközelben lettünk volna, most nem kellene tőled így elmennem. Nem fogta fel erőtlen morzejeleimet, az utolsó próbálkozást, amivel menekülni akartam valamiféle rám váró sötétség elől, amelyről nem tudtam, hogy mi, de tudtam, hogy van, nem fikció, de létező veszély. Megadtam magam. Megint, s most véglegesen.

Marasztalgatott, bár egyáltalán nem lehetett számára a társaságom ezúttal kellemes. De hát én már nem is akartam senkinek kellemes lenni.

Haragvó, mindenkit vádló lelkiállapotom hónapok után átváltott megint a csendes, lehiggadt beismerésbe: bennem van a hiba. Miért is nem vettem ezt továbbra is természetesnek, mire volt jó a lázadozás, csak elmérgesítettem magam körül a levegőt. Jó időbe telt, amíg észrevették, hogy megint a régi, igénytelenül szolgálatkész, csendes, békés teremtés vagyok. Észrevették, tudomásul vették, bizonyára megelégedéssel s elnézéssel is, hiszen még az olyan kis jelentéktelenségnek is, mint én, lehet egyes átmeneti szeszélye, rossz hangulata. Fő, hogy magához tért. A kedélyek megnyugodtak, de valahogy úgy néztek rám, mint egy báránynak hitt lóra, amely egyszer meglepetésszerűen megbokrosodott, s bár utána megint szelíd, kezes lett, azért most már nem lehet tudni...

Ezt mind érzékeltem, regisztráltam, de úgy, mintha valaki mással, kívül álló személlyel lenne kapcsolatban, nem velem.

Arról nem tudnék számot adni, hogy otthon, családi körben, milyen külsőségekben nyilvánult meg a változás. Régtől megszabott tennivalóimnak gépiesen eleget tettem, csak a tartalommal volt baj, ami azelőtt ezeket a tennivalókat kitöltötte. A gyerekek nemigen mondogatták többé: „Anyu, miért nem felelsz! Hiszen te nem is figyelsz rám.“ Talán nem volt okuk rá, mint első friss fájdalmam idején, vagy talán megszokták, hogy „nem vagyok jelen“. Józsi és közém az egészen nem tisztázott, egészen el nem intézett dolgokról való hallgatás egyre erősebb, sűrűbb sövényt font. Tüskés, mérges volt ez a sövény, féltünk hozzányúlni. Megint csak csodálnom kellett őt, könnyedségét, közvetlenségét, szeretetreméltóságát nem vesztette el. A kellemetlen dolgokat félre tudta tenni az útjából, s meg tudott róluk feledkezni. Számára nem létezett boldogtalanság, csak kellemetlenség. Egyedül ő volt az, akire nem sziszegtem, mint az eltaposott kígyó, akire nem terjedt ki ellobbanó lángú gyűlöletem eltiport- ságomban. A harag és a megvetés iránta soha ki nem csírázó magok voltak a lelkemben, elfojtotta őket egy sokkal erősebb érzés. Nem, nem a szeretet volt az, hanem alacsonyabbrendűségem utált, de kiirthatatlan tudata. Úgy éreztem, különb pár illett volna hozzá, és házasságom évei alatt sem tudtam ocsúdni csodálkozásomból az érthetetlen tény felett: miért választott épp engem. Jegyességünk alatt s házasságunk idején sokszor faggattam emiatt, már öntudatlanul akkor vártam tőle valami megnyugtató