Irodalmi Szemle, 1967

1967/8 - Ordódy Katalin: Idegen (regényrészlet)

voltam, nem is érdekelt. Az sem érintett, hogy a munkatársaim nem szeretnek, nem törekedtem többé bizalmuk, barátságuk elnyerésére. Mert valóban, mit is lehetett rajtam kedvelni. Józsit, aki életemben a gyerekeken kívül egyedül volt fontos, elvesztettem. Mit Jeienthetne bárkinek is a hajlandósága? Minden iránti közönyöm kesernyés ízt kapott, már nem csupán emberi kapcsolatokra, vagy legalább a körülöttem lévőkből kisugárzó kis animális melegre nem vágytam, de én magam néztem mindenkit mogorván, s nem minden rosszindulat nélkül. Apró szolgálataimat, amelyeket olyan természetesnek tartottak, hogy észre sem vették, megvontam, s hiányuk mégiscsak érezhető volt. Eleinte néztek egyet, de mikor látták elutasító, merev magatartásomat, vállat vonva elsiklottak felette, talán mint új rigolyámat könyvelték el magukban, nem tudom, de persze ez semmiképpen sem járult hozzá ahhoz, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Főnökünk is megszimatolta a légköri változást, és természetesen a nemrégiben lejátszódott kínos afférnak tulajdonította. Részben igaza volt, de csak részben. Honnét ismerhette volna a teljes valóságot. Néhányszor beszélgetést kezdett velem, szavaiból együttérzés és biztatás áradt, de egykedvűségem, magányom burkain nem tudott áthatolni. Reagálásom, illetve reagálásom teljes hiánya meglepte, és azt a gyanút ébresztette benne, hogy neheztelek rá, némileg őt is hibáztatom a történtekért. Mindent alaposan elemezve, lett is volna rá egy kis okom, nem állt mellém teljes súlyával, pedig ha mérlegeljük, a hibában, amit elkövettem, ő sem volt egészen ártatlan, de ez a körülmény sem jelentett számomra most semmit. Visszahúzódott hát, és óvakodott attól, hogy más, mint hivatalos jellegű beszélgetést folytasson velem, mégis tudtam, hogy egyedül ő az, aki távolról mégis részvétet érez irántam. Oly mindegy volt.

Egyetlen kísérletet tettem, hogy ebbe a tetszhalálhoz hasonló állapotba mégis az életnek valami kis szikráját vigyem. Margit néni jutott eszembe, az együtt töltött kedélyes kártyázások, vágyam támadt albérleti szobám levegője, a kávéházillat, anyáskodó hangja után. Elképzeléseimben az a szoba jelentette a menedéket, ahol szívesen látnak, ahol egy vagyok az egyenlők közül. Egy délután összeszedve minden cselekvőerőmet, elmentem hozzá.

Hazafelé ballagva tudtam, hogy az utolsó kiút is ábránd volt. Lackó volt ott a feleségével, meg a kislányukkal. A gyerek körül forgott minden, produkáltatták őt, s hozzám a konvencionális udvariasságon kívül emberi szavuk nem is volt. A fiatal- asszonyt alig ismertem, tőle nem is vártam semmi ilyesmit, de Lacoval jó pajtások voltunk valamikor, és hát Margit néni... Laco felületes, futó ismerősnek kijáró érdeklődését még csak lenyeltem, ott az asszony, a gyerek, mit jelent egy ritkán látott régi pajtás. Fellélegeztem, mikor menni készültek. Hiszen én tulajdonképpen csak Margit nénihez jöttem. Most majd kettesben maradunk. „Édes ez a kis Katus, nem?“ — kérdezte olvadó mosollyal, mikor becsukódott mögöttük az ajtó. „Édes“ — feleltem, s a halvány remény pislákoló fénye is kialudt bennem. „Ülj, Gabikám, eszegess ebből az apró süteményből, meg újságok is vannak ott, egy pillanatra kinézek a konyhába, beáztattam a szennyest, a mosógépbe kell dobnom. Tudod, sokan ki is nevetnek, azt mondják, hogy a géppel való mosásnál nem kell áztatás, de biztos, ami biztos, én már csak nem tudom anélkül elképzelni. Régimódi vagyok, no. De meg is nézheti a ruháimat akárki. Azonnal itt leszek, öt percig sem tart az egész.“ Lehet, hogy nem tartott öt percig. Ültem engedelmesen, süteménnyel a kezemben. Apu... — gondoltam. Apu... — s gyűlöltem magam, amiért ez a szó jutott eszembe, mintha taknyos gyerek lennék, aki kalapáccsal alaposan rácsapott az ujjára, és most •elrémülve nézi a kékesvörös véraláfutást, s a fájdalom és a tanácstalanság egy szóban jut kifejezésre. Apu ...

Margit néni visszajött, könyökével csukva be az ajtót, nedves kezelt ott törölte kötényéhez sebtében a szobában. Körülszimatolt, az ablakhoz lépett. „Kiszellőztetek kicsit, Laco mindig füstöt hagy maga után. Hiába kérjük, mi, két asszony, hogy a kicsi Katus kedvéért mondjon le a dohányzásról. Nem tesz jót annak a zsenge kis tüdőnek a füstös levegő, hiába. A férfiak önzők.“ A tükörhöz lépett. Minden mozdulata, minden szava élesen az emlékezetembe vésődött. Tudja isten, hogy miért. „Kicsit rendbe szedem a hajamat, Katuska mindig rajtam tölti ki fésülési szenvedélyét, a kis haszontalan.“ Elragadtatva nézte összezilált frizuráját, Katuska kezeművét, aztán smegfésülködött. „No, most már talán becsukhatom az ablakot.“ Mintha egy ici-pici