Irodalmi Szemle, 1967

1967/8 - Ordódy Katalin: Idegen (regényrészlet)

akkoriban? Megnevezhetetlen sötét erő vett birtokába. Apátiának, letargiának nevezzem?

Eleinte még igyekeztem meggyőzni magamat: hány asszonnyal előfordul az ilyesmi, azért nem dől össze a világ. Erre amúgy is számíthattam volna. Csak vedd elő a tükröt — kéjelegtem öngyötrésemben — van jogod hűséget követelni egy olyan férfitől, mint Józsi? Nézzünk reálisan szembe a dolgokkal, ne valamiféle erkölcselméleti magaslatra emelkedve. És különben is — kapaszkodtam itt mindjárt mint mentőövbe Józsi szavaiba — megígérte, szakít azzal a nővel. Akkor sem kapom már vissza — vágtam el rögtön a remény fonalát. Viszont mégiscsak inkább a miénk lesz. Meg kell tanulnom feledni is, nemcsak megbocsátani. Az életünk nyugodt, harmonikus lehet, megteremthetjük azt a családi légkört, amire a két gyereknek feltétlenül szüksége van. Igen, csakhogy Icán kívül más nők is vannak, s nagyon könnyen lehetséges, hogy egy idő után másik követi őt. Nem fogom észrevenni, tettem fel erősen. A gyerekek, ők a fontosak. Le kell rázni magamról a boldogtalanságot, mint a kutya a vizet. Mitől is lennék olyan nagyon szerencsétlen? Nem történt semmi tragédia, semmi jóvátehetetlen, az eset eléggé mindennapi, másoknak sokkal nagyobb terheket kell cipelniük, és kibírják.

így okoskodtam magamban, erősítgettem, biztatgattam magamat, mégis ettől függetlenül elhatalmasodott bennem egy veszedelmes életérzés. Nem tehetsz semmit, viselned kell, amit számodra a sors kiszabott. Bele kell nyugodni, hogy sehol nem lehetsz az első, lassan a gyerekeid szívében sem. Arra születtél, hogy szolgálj, hogy szőnyeg legyél mások lába alatt, s ha már egyszer ez a hivatásod, teljesítsd tökéletesen. Hiába beszéltem magamhoz józanul, a sötétség, üresség egyre terjedt bennem és körülöttem. Hasznavehetetlen vagyok minden téren, bebizonyosodott. Felkelni és kötelességet teljesíteni otthon, a munkában, mindennel és mindenkivel szemben lefekvésig. Ennyi az életem. Másoké, sokaké, tudom, de az enyémből kiveszett az öröm, azok az olcsó és mégis drága, mégis nélkülözhetetlen apró örömök, amelyek olyanok, mint a szervezetben a vitamin. Nélküle elsorvad az életerő, vegetálás, nyomorult vegetálás létezik csak. A gyerekek, persze... De már ennek a szónak sem volt olyan hatalma, mint azelőtt. Éreztem, süllyedek, süket közöny burkolt be egyre vastagabban, egyre áthatolhatatlanabbul, sűrű, fojtogató, nehéz köd. Elveszett előlem minden, mindenki, csak a megszokás, a vak, belém idegződött megszokás éltetett és mozgatott.

Amíg álmatlanul feküdtem esténként, néha az éjszakába nyúlóan, gondolataim körforgásában gyakran tértem vissza arra az időre, mikor anyától elszakadtam, és itt egy egészen új életet kezdtem. Milyen szép, sokat ígérő indulás volt. önállóság, lehetőségek... Nem jól gazdálkodtam vele? Hol hibáztam el? Ez a kérdés égetett, de nem találtam rá feleletet. Az első hetek az irodában, a jeges rémület, hogy sohasem tudok megbirkózni a feladattal, amit rám bíztak, a gyomrom remegett, a testem beleizzadt a küzdelembe, amíg hetek, hónapok múltával láttam, hogy túl vagyok a nehezén, megállóm a helyemet. Kicsit felülről néztek rám, igaz, mint olyanra, aki protekció nélkül sohasem juthatott volna ide, hiszen nem voltak meg a feltételei ennek az állásnak a betöltéséhez. Sokáig talán nem is hitték el, hogy tartani tudom magamat, de később, mikor látták erőfeszítésemet, első eredményeimet, megtűrtek, bár soha egészen be nem vettek. Harcoltam az elismerésért, tanultam, képeztem magam, letettem a vizsgáimat.. . Nem volt könnyű. Közben Sivák is elment, Krisztina is meghalt, új emberek között folytattam a munkámat, akik között talán könnyebb lett volna tekintélyt szereznem, de Ancsi meg Marika is, még talán a Krisztinától átvett örökségképpen, finoman, nem bántóan, de mégis észrevehetően átnéztek rajtam. Egy ember, akivel nem kell számolni. Sehol. Sem a munkatársaknak, sem a férjnek ... Talán még a gyermekeimnek jelentek valamit. Míg meg nem nőnek jobban, önállóbbak nem lesznek. Aztán nekik is csak az leszek, aki a tízóraijukról gondoskodik, meg a tiszta ruháról. Hol is hallottam, talán valamelyik régi, gyerekkori emlékek közé süllyedt prédikációból jutott eszembe: Mindenkinek mindene voltam... Mindene, igen... *

Kényszerítettem magam az amúgy is megváltoztathatatlan helyzet elfogadására. Eleve elrendelt dolgok ellen mit sem ér ágálni. Hosszú hónapok teltek el apátiában, Józsi néha, igazán ritkán felkereste még baráti körét, ilyenkor felvillant bennem annak a lehetősége, hogy talán megint Icával tölti az estét, de csak pillanatra, fásult