Irodalmi Szemle, 1967

1967/8 - Ordódy Katalin: Idegen (regényrészlet)

vásom, mert mit is csinálnék akkor? Aztán pontosan megérkezem a munkába, és mivel nincs semmi a homlokomra írva, úgy megy minden, mintha nem is történt volna semmi. Józsi is felkelt, váltottunk néhány elkerülhetetlen mondatot. Bár nem is így volt. Nem voltak a mondatok elkerülhetetlenek, inkább csak olyan semmitmondók, banálisak, volt-e már friss zsemlye a tejesnél és hasonlók. Igen, hoztam nyolcat, legyen tízóraira is. Maradt-e tegnapról még langyos víz a borotválkozáshoz. Igen, azt hiszem, még jó lesz. Nem voltak elkerülhetetlenek ezek a mondatok, de Józsi beszélni akart. Puhatolózni, kialakítható-e közöttünk valamiféle jóindulatú semlegesség, egy elviselhető légkör addig, amíg gyökeresen megoldjuk a kérdést, ami elé a tegnap beállott, új helyzet állított bennünket. Én látszólag közömbösen feleltem a látszólag közömbösen feltett kérdésekre, nem túl nyájasan, de nem is barátságtalanul. További közeledést Józsi irányomban nem kockáztatott meg, de a gyerekekkel szemben szokatlanul kedves és gondos volt. — Igenis, Gyurika, neked érzékeny a mandulád, szvettert kell vinni, mert hűvös a reggel, épp most voltam kinn a balkonon. Mindent elkészítettél, Jojó? Nehogy megint otthon hagyd a tanulókönyvecskédet! Hányszor kértünk anyuval, hogy szokd meg még este bekészíteni a táskádba, amire másnap szükséged van. — Mielőtt elment, még egy-egy koronát is a markukba nyomott. Ügy tettem, mintha észre sem vettem volna. Az ajtóban egy pillanatra megállt. — Nem jössz? — nehezen jött ki a száján a kérdés. Együtt szoktunk járni, de akkor reggel még tettem-vettem, nem mutattam semmi hajlandóságot az indulásra. — Még egy kis dolgom van — mondtam, és matattam valamit a fürdőszobában. Betette maga mögött az ajtót. Türelmetlenül vártam még néhány percet, mert elkésni nem szerettem volna.

Az irodában már rosszabb volt. A munkám nem sürgetett túlságosan, s a kényszerűség nem tartotta sorompó mögött állandóan előtolakodó gondolataimat. A lányok világszenzációt jelentő újabb űrrepülésekről tárgyaltak, csak úgy félfüllel hallottam. Kérdeztek is tőlem valamit, de egész hülyén bámulhattam rájuk, ezt az ő arcukról olvastam le. Hiába mentegetőztem azzal, hogy nem figyeltem, mással voltam elfoglalva — ami munkaidőben elég helytálló kifogás volt —, Marika meglehetősen lenézően vetette oda:

— Téged a munkádon és a családodon kívül úgy látszik az ég-világon semmi sem érdekel. Az isten áldjon meg, hogy lehet így élni?

Nem tudtam, mivel cáfoljam meg ezt, egész nyomorúságomat elé kellett volna tárnom, de lehet, hogy akkor sem érti meg, mert talán idegenebb lett volna neki az én világom, mintha valamelyik űrhajóval a Marson kötött volna ki. Bizonyára jobban is érdekelték az ottani dolgok, a marsbeli élettel kapcsolatos feltevések, mint annak a már nem egészen fiatal nőnek a sok gondja, baja, keserve, aki évek óta nap mint nap ott dolgozik a közvetlen közelében. Azért meg tudtam érteni megvetését, amivel sújtott. Éreztem, valóban szégyenletes, hogy még ez a nagyszerű tény, a csillagok felé vezető út, ami lázban tartja a világot, pillanatnyilag még ez is elvesztette számomra az érdekességét. Szégyenletes. És szégyelltem magam. Valami hiányzik belőlem. Tökéletlenebbnek kell lennem, mint a többieknek. Talán az Ica-ügy is csak azért van. Ha valaki meg tudná mondani, mit tegyek, milyen legyek... Apa. Talán apa, ha élne

___

Eltávolodtam a gyerekektől is. Nemegyszer kaptam magam rajta, hogy beszélnek hozzám. Jojó az ő sajátos módján, szinte lázban, élénken gesztikulálva adja elő a nap fontosabb eseményeit, mondanivalóját fondorlatosán úgy alakítva, amivel előre befolyásolja az én véleményemet a kívánatos irányba. Gyurika kérdez, rám függesztve nagy szemét, elgondolkodik, töri a fejét valamin, aztán ha új konklúzióra jutott, megint kérdez, aztán megint eltöpreng egy ideig a válaszon. Beszéltek hozzám, társalogtak velem, míg egyszerre észrevették, hogy nem veszek részt többé oly odaadóan az életükben, fejlődő lelki, szellemi világuk problémáiban, mint addig. Egyre többször hallottam a szemrehányást: „anyu, te egyáltalán nem figyelsz.“ Mentegetőztem, hogy sok a gondom, de ezt a kifogást megint ők nem ismerték el. Ha erőt vettem szétfutó, csüggesztő gondolataimon, és kényszerítettem magam a köztünk levő kapcsolat további fenntartására, akkor is megérezték csalhatatlan gyermeki ösztönükkel, hogy csalok, hogy nem vagyok valóban az övék. „Olyan furcsa vagy, anyu...“ Kié, mié is voltam