Irodalmi Szemle, 1967

1967/8 - Ordódy Katalin: Idegen (regényrészlet)

gére vonatkozó szavaim, mert bennerekedt a hang, s megvonagló arca elárulta, hogy letett erről a régebben még bevált s nem valami tiszteletreméltó harcmodorról.

— Mit akarsz tudni? Kérdezz. Nem fogok hazudni.

Hittem neki. Mostanáig még csak tartottam magam úgy-ahogy, de most összetörtem szerencsétlenségem súlya alatt, s elfogott a sírás. Józsi állt, és tehetetlenül, sötéten nézett, maga elé. Nem akart vigasztalni, ami pedig olyan könnyen ment nála. Attól tartott, nem hatna őszintén, s most ennek még a látszatát is el akarta kerülni.

— Miért csináltad, miért? — hüppögtem a kérdést, amit előttem már annyi nő meg férfi ismételt. — És mondd, mióta?

Amit megtudtam, sokkal jobban fájt, mint amennyire elképzelhető volt. Az őszinteség néha túlságosan kegyetlen. Józsi javára kell írnom, hogy olyan részleteket is feltárt előttem, amire magamtól sosem jövök rá, mégis elmondta. És kellett is, hogy ismerjem ezeket, akartam is ismerni, mert minél több „adat“ volt a birtokomban, annál inkább fel tudtam mérni a csapást, ami fejemre szakadt, s ezzel együtt az irányt is, ami talán kiúthoz vezethetne. így tudtam meg, hogy tavaly nyáron a katona pajtás és a kártyás társaság a szoléi „hajlok“-ban szemenszedett kitalálás volt. Tibortól azért ment el korábban, mert két napot kizárólag csak szerelmének akart szentelni. Az egyik közel eső kis nyaralóhelyen ünnepelték szerelmük első virágzását. Józsi gálánssága mellett nem lehetett csodálkozni, hogy a számla hatszáz koronára rúgott. Eszembe jutott, milyen keserves volt leszámolni neki ezt az összeget félretett pénzemből.

Rettenetes este volt, s hogy ma mégis megbocsátással tudok rá gondolni, csak Józsi őszinteségének tulajdonítható, annak, hogy láttam, ő is megszenved az igazmondás súlyától. Ez annyira rokonszenves volt nála, annyira magasan értékelhető, hogy hatása alól nem tudom magamat kivonni.

Rettenetes este volt, mégis hajlandó lettem volna meg nem történtnek tekinteni, ha be nem vallja azt is, hogy számára nem zárul le a dolog azzal, ha megígéri, szakít Icával, s ezt be is tartja. Sajnos, bármit is csinál, ezt az évet nem tudja csak úgy kitörölni az életéből.

Egyszer sem mondta, hogy szereti, ezt a szót kerülte, de én olyan világosan kihallottam, akár ha csak a fülembe trombitálta volna. Kínlódtunk mind a ketten, de ha már egyszer benne voltunk, végére akartam járni, már amennyire ilyesmi lehetséges.

— Józsi — kérleltem —, mondd, mi fűz hozzám még téged, mi tart itt, egyedül csak az adott helyzet?

— Nem — tiltakozott rögtön —, ilyet nem szabad hinned, Gigi, és akármilyen furcsának is találod, szeretlek, Gigl, igazán szeretlek, az életemet nem tudnám nélküled elképzelni...

Lecsuktam a szemem, arcomat két tenyerembe temettem, és ezekután nagyon bátortalanul, nagyon halkan, de mégis meg mertem kockáztatni a kérdést:

— És őt? Öt is szeretted?

Válasz nem jött, lassan felnéztem rá. Olyan volt a szeme, mint szűkülő kutyáé. Eleget tudtam.

— Én akkor, Józsi, én akkor... — hozzám lépett, átölelt, mozdulata csupa szánalom, bocsánatkérés, gyengédség volt. — Én akkor semmit sem tehetek. Váljunk el, ha úgy akarod. Mégis tudnod kell, kit szeretsz jobban, kihez akarsz inkább tartozni.

— Ez nem vitás, Gigi, hozzátok tartozom, de lásd, nem lehet annyira leegyszerűsíteni a dolgokat, hogy ez aztán mindent megold. Nem akarom, hogy szenvedj, főleg, hogy miattam. Ezt szerettem volna elkerülni. Kérlek, adj nekem egy kis időt, nézd, egy év után vele sem lehet csak úgy... nem az utcán szedtem fel, és...

— Hát nem mindegy az — kellett mosolyognom kínomban —, hogy az utcán vagy egy kiránduláson? Ennyire csak mégsem vagy formalista. Nehéz lehet egy férfinek, aki két nőt is szeret egyszerre. Különösen, ha nem maradhat titokban. Sajnálom, hogy ilyen nehéz helyzetbe hoztalak. Belátom, jobban meg kellett volna gondolnom... én, csakis én vagyok a hibás.

Keserű gúnnyal volt átitatva minden szavam, hogy a másik percben átadjam magam a puszta, üres kétségbeesésnek, ha a következő napokra, hónapokra gondoltam, vol-