Irodalmi Szemle, 1967
1967/8 - Gál Sándor: Áttörhetetlen köd (elbeszélés)
nemsokára eltűnik, s akkor... akkor kinyitja az ablakot és... elmosolyodott. Nyu galom, csak nyugalom, parancsolt magára. Lehunyta a szemét, s várt. Várta a percet,, hogy újra egyedül legyen. De az ajtó ismét mozdult, s egy új árnyékot fogadott be a szoba. A levegőt halk szisszenés szelte át. — Itt vagyok — hallotta a nő hangját. — Már jövök... Homlokát hideg veríték lepte el. A sötétség megtelt halk surrogással, mint mikor denevérek röpködnek az alkonyatban. — Várj — súgta a nő. — Te, te ... — Csak egy percet még ... — Egy percet se ... egy pillanatot se ... — Csendesebben, valaki jöhet. — Ide? Senki nem jön ide. — Várj... Ö, te ... — Félsz? — Tőled? — Nem ... — Szeretsz? — Nem ... Halk, cinkos nevetés, amely elakad a hörgők nyirkos csatornáiban. Az ablak mellett iszonyú hőség lobbant. Sötét parázsként izzott a levegő. — Tedd le ... azt is ... meg azt is ... — így jobb? — Miért kérded? — Tudni akarom. — Rettenetes vagy. — Ezt, hogy értsem? — így • • • — Ű, te... Megőrülök, gondolta, az ablak ... egy lépés ... a szabadulás reménye ... minden. Térde remegett. Nem szabad odafigyelni, és a sötétben látni se szabad, a sokszemű szörnyre kell gondolni, a szabadulásra kell gondolni és semmi másra. S most már eltűnt minden lépcső, az aszfalt keménységét érezte a talpa alatt, a föld keménységét, s a szél lassú libbenéseit. Úgy ment tovább a tavaszi ég alatt, mint akit meglöktek, s a lökés ereje sodorja valamilyen irányba. A park lombtalan fái fiatal ujjaikkal a magasságot mérték; erő volt a nyújtózkodásukban, és karcsúk voltak, mint a lányok. A valóság érckemény mozdulatlansága pihent körülötte. A felhorzsolt testű virágágyak fekete sebei vértelenül világítottak. A fekete asszonyt várta, a legismeretlenebbet, aki valaha is ígért valamit. Nem tudta eljön-e, nem tudta megmarad-e nála. Csak a belőle áradó erőre emlékezett. Nem látta soha másként, csak fekete ruhában, mintha örök gyászt viselne; mintha valami elől menekülne. Szerelme se volt szerelem, nem találta meg a szerelmet, csak vágyott rá, de nem tudta utolérni. De nem szabad erre gondolni, nem szabad azt keresni, ami elérhetetlen. A szabadulás józan forrásából kell inni egy kortyot, hogy hűvös aggyal és akarattal a ködön túli lényeget elérhesse. Még sok ideje volt. Sok ideje volt arra, hogy mindenre gondoljon és mindent elrendezzen magában. Az a locsogó öreg egy pillanatra még felvillant emlékezetében, de- már az arcának vonalait elfeledte. Egy locsogó öreg volt, de ez az öreg már nem jelentett számára semmit. A kávéház előtt a parkoló téren megállt és az autókat vizsgálgatta. Mikor nem találta, amit keresett, benyitott a kávéházba és egy üres asztal mellé ült. Most várni kell, várni, s ez a legnehezebb. De mégse volt türelmetlen. Tudta, hogy a barátja megjön, ígérte, s amit ő megígér, arra lehet építeni. Az asszony eljövetelében már nem volt olyan biztos. Sört ivott és cigarettázott. A másodpercek benne lüktettek, mintha az egész szervezete egyetlen óramű volna, hogy megmérje a testén belül zuhogó világ
