Irodalmi Szemle, 1967
1967/8 - Gál Sándor: Áttörhetetlen köd (elbeszélés)
forgását, épülését és bomlását. A külső idő múlását nem figyelte, az volt a fontos, ami belül zajlott. Tengermélységű áramlatok mozdultak, titokzatos, mélyvízi növények fésű-alakzatai között forró testű tengeri lovacskák, csillagállatok és sokkarú polipok suhantak; minden pillanat megölt valamit és valamit újjászült. Nem volt világosság, de sötétség se. Valami tompa derengés vibrált az áramlat sodrában, az ismeretlen a megsejtett világ viziőja, határokon, szabályokon és törvényeken túl. Megismerni, vagy csak közel jutni hozzá, az volna az élet leggyönyörűbb pillanata. S ezen az egy testen túl, amely az ö tulajdona, még hány ilyen titkokkal teli test él; honnan is vette a bátorságot, hogy mindegyiket megismerje?! Vagy legalább csak egýeť, azét a feketeruhás, titokzatos asszonyét, aki ma estére odaígérte magát neki... De még a barátja sem jött meg ... Várni... várni... Az egész élet egy várakozás! Milyen hamisan hangzik ez a mondat, s mégse az; mögötte ott lapul a lényeg, amely talán más fogalmakból épül, csak még ezeket a fogalmakat nem találta meg. Vagy a sorrendet tévesztette el? De hát ez most nem fontos. Ivott a sörből és kinézett az ablakon. Csodálkozva vette észre, hogy havazik. Március közepén! Nagy pelyhek kavarogtak a levegőben, s a délután fényei elszürkültek. Volt ebben valami rendellenes szépség, amit nem lehet megfejteni, se megmagyarázni; olyan szépség, amit csak érezni lehet, mint a vers zenéjét, a szavak között vibráló titokzatos muzsikát... S ebből zenélő, kavargó hóesésből előbukkant egy autó, fehéren, sokkal fehérebben, mint a nedves, kavargó hópihék. — Végre! — sóhajtott fel megkönnyebbülten. Az autóból zömök, kissé hajlott vállú fiatalemeber bújt elő. Arcát az ég felé emelte, s valamit beszélt. Talán az eget szidta a hóesésért, talán valami más miatt békétlenke- dett. — Pocsék idő — mondta köszönés helyett a zömök, mikor letelepedett a másik mellé. — Azt hittem, soha ide nem érek. — Ne dühöngj, próbáld élvezni. — Ö, te nyavalyás idealista! Még hogy próbáljam élvezni... Egy ilyen rohadt időt. — Jó, nem szóltam semmit, csak ne kezdd el. Inkább igyál és felejtsd el az egészet. — Ez már értelmes beszéd... persze az úr már teleöntötte a bendőjét mocskos szeszekkel. Mondd, így akarsz vezetni? — Rád jött? — Pokolba az ostobaságaiddal. Azért citáltál ide, hogy oktass? — Nem. — Hát akkor? — Megdöglök egy nőért. — Te? — Én. — Fehér koporsót akarsz, vagy barnát? — Nem érdekel. A kocsit akarom. Reggelig. — Mikor kell lelépnem? — Azonnal. — Nem volna egyszerűbb ... —•' Nemi — Reggel itt találkozunk? — Nem tudom. — Beteg vagy? — I.ehet... — Ha már teljesen megőrültél, küldök egy üdvözlőlapot a bolondok házába. — Kösz a figyelmességért. — Még szép, hogy megköszönöd. Szervusz. — Várj. — Nocsak?!... — Semmi. Ne haragudj. — Hát szóltam egy szót is? — Nem, csak ... — Ugyan, értlek én, és nincs semmi szükség arra, hogy elérzékenyülj. — Igazad van.
