Irodalmi Szemle, 1967
1967/8 - Gál Sándor: Áttörhetetlen köd (elbeszélés)
— Hehe — próbált tréfálkozni — azért nem kell mindent mindjárt komolyan venni; az ember száján kiszalad ez-az, mielőtt jobban meggondolná a dolgot... — Előfordul — mondta a fiatalember. — Hát igen, igen ___előfordul... A beszélgetés megakadt. A fiatalember újra visszasüllyedt az előbbi közömbös hallgatásba. Hogy marják egymást az emberek, gondolta. Megszületnek, hogy egymást marják. Gürcölnek látástól vakulásig, de ez nem elég nekik; megvénülnek, s ahelyett, hogy békén élveznék a hátralevő napokat... Eh, csupa értelmetlen, megoldhatatlan valami. Még csak megnevezni sem lehet, nincs rá fogalom. Az egész olyan, mint a hajnal: se sötét, se világos. Valami derengő, áttörhetetlen ködhöz hasonló az egész, amelyben Krisztus keresztre feszítésétől a latrok megdicsőüléséig minden rejtve van. Nocsak, emelkedjünk fel a kálváriák keresztjéig! Próbáljuk meg! Hátha még lesz időnk megváltani magunkat... Dehát mire volna jó a megváltás is, mikor nem hiszünk se istent, se embert? Ilyen vén totyakos hülyék mocskolják a nagybátyámat, s én némán tűröm, nem rúgok bele, nem köpöm le, mert ezt is embernek tartom... Nagy dicsőség embernek lenni! Az autóbusz tompa zökkenéssel állt meg. Az utasok egyszerre álltak fel a helyükről és tolongva indultak kifelé a busz gyomrából, amelyben eddig olyan nyugalommal várakoztak, mintha mindegyikük külön-külön Jónás volna, a bibliai szent, akit a cet a partra okádott. Nekem is menni kellene, gondolta a fiatalember, menni kellene, de furcsa módon nem tudta megmagyarázni magának, hogy hova, és miért. A veszélyt érző állatok ösztöne ébredt fel benne, a menekülés vágya, s ez a vágy visszavetette az ismeretlenbe, a sejtelmek kusza birodalmába. A körülötte levő világ tényeivel és fogalmaival együtt előre rohant, s mikor ott állt a lépcsőkön, amelyek egyaránt vezetnek fel és lefelé is, már nem tudta pontosan merre kell mennie. Csak azt érezte, hogy mennie kell, mert a sokszemű szörny kitágult pupilláival rámered és követi. A lakodalmi kavargás úgy ülepedett le ez alá a förtelem alá, mint áradás után a folyóparti fűzek gyökere közé az iszap. A térde pokolian sajgott minden lépés után. Lehajolt és erősen megdörzsölte, de ez se használt; a fájdalom nem oldódott fel, megkövesedett. A lépcső végén sötét volt. Nekitámaszkodott a falnak és pihent. Kezét széttárta, mint akit keresztre feszítenek, s nyitott tenyérrel tapogatta a fal hűvösét. Jobbra ajtóhoz ért a keze. Oda fordult, lenyomta a kilincset. A kilincs könnyedén mozdult, s az ajtó kinyílt. így már jobb, gondolta. Hátát nekivetette az ajtónak és hallgatta, hogyan csitul a szívverése, hogyan múlik a félelme. Az ajtó elzárta a zajt, nem áramlott nehéz pufo- gással a fülébe, nem hasogatta remegő dobhártyáit. Nem tudta hova jutott. A sötétség eltakart előle mindent. Olyan tömör volt, mint egy betonfal. Ajtó, sötétség, biztonság... Milyen jóleső szavak! Mennyire megnyugtatók... A percnyi örömöt azonban egy új gondolat riasztotta el: merre tovább? Hová vezet innen út? Csapdába kerültem, gondolta. Innen nem tudok kiszabadulni, itt megölnek... Utolér a sokszemű szörny és megfojt... Elindult a fal mellett, óvatosan, tapogatózva. Keze bútorok élét, szögleteit tapintotta. Hűvös nyugalmuk meghitt, otthoni emlékeket ébresztett benne. Biztosan sötét színűek, gondolta, ha olcsó, festett bútorok, akkor is sötétek. Hirtelen nagyon fontos lett, hogy ezek a bútorok, amelyeket megérintett sötét színűek legyenek. Nem tudta megmagyarázni magának, miért, de nem is töprengett rajta. Odább lépett, s keze most vastag, nehéz függönyhöz ért. Ablak, villant át rajta az öröm, ablak... kinyílt a cella, a csapda rácsa felpattant, s a menekülés lehetősége elmosta a szorongások korallzátonyát. Ablak, ablak, kitárható, tapintható, drága szárnyas ablak, amely mögött a szabadság fái és bokrai suhognak, amely mögött csillagok fénylenek és utak futnak a végtelen felé, és ott ragyog felettük a csillagos mennybolt és suhannak a felhők, s az ég a hegyekkel csókolódzik kacér büszkeséggel... Ű, mennyi öröm, mennyi szépség van az ablakon túl... Félrehúzta a nehéz függönyt, s keze már az ablak zárját tapintotta, mikor az ajtó lassan kinyílt. Mozdulata megdermedt, vére lázasan megiramodott. Elkéstem, gondolta, egyetlen mozdulattal késtem. De nem volt igaza. Tévedett. Nem a sokszemű szörny lépett a szobába. Lány, vagy asszony volt. Egyedül. Dermedtsége felengedett. Alit az ablak mellett mozdulatlanul és várt. Tétovázott. Nem tudta mit tegyen. Hallotta a nő halk lélegzetét, s érezte a belőle áradó illatokat. Ide jött pihenni, gondolta, ide jött és
