Irodalmi Szemle, 1967
1967/8 - Gál Sándor: Áttörhetetlen köd (elbeszélés)
Igazam van. Kivéve ennek — emelte feljebb a poharat — meg a nőknek. Ez a kettő fontos. Igyál és szeress! Ez legyen a Jelszó. Érted? — Értem — mondta. — Hát azért! A férfit elsodorták a többiek, összekapaszkodtak és áttámolyogtak az ajtón. Hátranézett, nem követi-e a szörny az asztal túlsó feléről, de nem látott semmit a nagy kavargásban. Néhány lépés után lépcsőhöz ért és elindult rajta lefelé. A lépcső kanyarulatánál megállt egy pillanatra, hogy megpihenjen. Az előbbi ütés a térdén most kezdett sajogni. A teli poharat még mindig a kezében szorongatta, s azon csodálkozott, hogy nem ömlött ki belőle a bor a tolongásban. Atkozott dolog, gondolta, s közben azt próbálgatta, mennyire fáj a térde. Mozgatta, s rémülten tapasztalta, hogy egyre jobban sajog az ütés helye. Nekidőlt a korlátnak és egy hajtásra lenyelte a bort. Kellemetlen, fanyar-keserű Ize volt. Lent az ajtóban észre vette a mereven kutató szemeket, ahogy átfúrják a tömeget. Egy pillanatig se tétovázott, elindult a lépcsőkön. Tolongtak körülötte az emberek, de a mellette levő üres helyre még senki sem ült le. Kezét a kabátzsebébe dugva ült a helyén az ablak mellett, s bámult kifelé. Az autóbusz motorja lassan járt, az ablaküveg átvette a karosszéria halk remegését. Nem birta ezt. Felfordult a gyomra és alig várta, hogy beszálljanak, s az autóbusz tovább induljon. Körülötte néhány ismerős ült, de volt itt egy-két szomszédfalusi ember is, akiket nem ismert. Már a harmadik megállón állt a busz, egy bekötőútnál. — Szabad ez a hely? — hallotta felülről a kérdést. Bőrkabátos, zöld bársonynadrágos, hatvan év körüli férfi állt az ülés előtt. — Tessék — mondta. — Na, így jő is volna, — áradozott az öreg — így már ki lehet bírni. Maga is a vá-- rosba utazik? Igen? Nem? Hát akkor hova? Aha, persze orvoshoz megy. Cs-ből való? — Igen — hangzott a kurta válasz. — Csak azért mondom, mert sok ismerősöm van arra. Tudja, én valamikor lovakkal, marhákkal kereskedtem, meg kocsmám is volt, sokan jártak hozzám, s még most is... A másik csendben ült és hallgatott. Mintha gondolatai másfelé Jártak volna. Az elsuhanó táj ismerős dombsorát alig érzékelte. Tudta pontosan, mi hol van. Ha lehúnyta szemét, még az út kanyarulatait is látta maga előtt, egészen a városig. — Bizony, még most is megösmernek — hallotta az öreg hangját. — Nemrégen a járásiak voltak valami miatt a faluban. Megálltak az autóval és messziről integettek. Hogy van, Bartos bácsi, kérdezték. Megvagyok, mondtam. S meg is vagyok lassacskán, hálistennek, csak egy bajom van, elfelejtem az emberek nevét, öregszem, hehe... Azért is megyek most a városba. A nyugdíj miatt. Többet akarok. Azelőtt többet is kaptam, csak most csökkentették, mert van egy ellenségem, egy gyüttment csavargó, börtöntöltelék ... az basáskodik most a faluban ... — Értem — mondta halkan a fiatalember. — Talán ismeri? Persze hogy ismeri, ha Cs-ből való, mindenki tudja, milyen. Nálunk mégis ő most a kiskirály... Elvette a nyugdíjamat. Nem az egészet, azt nem merte megtenni. Meghagyott száznyolcvan koronát... Éles kanyar következett, a centrifugális erő elmozdította az utasokat, összeütődtek egy pillanatra, hogy utána megint minden a helyére billenjen. — De majd én megmutatom neki — folytatta az öreg — engem mindenki ismer, becsületes, tisztességes ember voltam világéletemben... Igaz, ültem én is egy fél évet, de virtus miatt, lányokért, mert összeverekedtünk, s nem lopásért, nem tolvajkodásért, mint ez a gyüttment, utolsó szemét ___És m,ost még ő dirigál... * — Olyen biztos az, hogy magának van igaza? — kérdezte váratlanul a fiatalember. Az öreg meghökkent és gyanakodva mérte végig. — Miből gondolja, hogy nincs igazam? — Semmiből. Csak kérdeztem. — Az más. Érdekli? — Nem nagyon. Nem szeretek beleavatkozni mások életébe. Az öreg értetlenül nézett rá. Nem tudta, mit akar a másik ezzel a sejtelmes mondattal. Gyanakodott, úgy érezte rászedi, ugratja, hogy a végén kinevesse, gúnyt űzzön belőle, vagy... vagy, s ettől a gondolattól az öreg elsápadt. Vagy rokona lehet, jó ismerőse annak a gyüttmentnek és bemártja ...
