Irodalmi Szemle, 1967
1967/8 - Gál Sándor: Áttörhetetlen köd (elbeszélés)
Gál Sándor áitövheieilen köd A túlsó oldalon a szemek lassan gyűltek. Előbb csak két pár fényét fedezte fel, de csakhamar megszámlálhatatlanul villogtak feléje. A hosszú asztal, amely a tekintetektől elválasztotta, tele volt rakva üvegekkel, tányérokkal és poharakkal. A közepe táján hatalmas kristályváza állt, amelyben fehér szalagokkal összekötött virágcsokor díszelgett. Olyan volt az egész, mint egy felkoncolt őskori szörny, amelyről félig lerágták a húst. De ez nem keltett benne sem undort, sem félelmet. A félelmet az asztal túlsó oldaláról felé villogó tekintetek ébresztették és fokozták benne. Menekülni szeretett volna, de képtelen volt megmozdulni. Mereven ült, s megpróbált úgy tenni, mintha semmit se vett volna észre, mintha a rászegeződő szempárok nem őt figyelnék. Halántékán tompán doboltak a vérerek, s a tenyerén hűvösen kiütközött az izzadtság. A másik szobában néhányan vadul üvöltöztek. Összefogództak, dobogtak és körbe keringtek a villanyégő sárga fényében. A dobogást, s az üvöltést néhány hangszer kísérte, de leginkább csak a dob tompa pufogása és az altszaxofón bőgése jutott át a szobába. Férfiak, nők vegyesen ömlöttek át az ajtó hasadékán, egymást kergetve, felhevülten. Egy-egy férfi keze időnként, mintegy akaratlanul, de alattomos szándékoltsággal végigsimított a mellette álló, vagy éppen elsuhanó lány feszes mellén, combján. De ez számára most nem volt érdekes. Menekülni szeretett volna, ki a szobából, rohanni mesz- szire, túl a falun, mert itt nem érezte magát biztonságban. Felemelte a fejét, s megpróbált bátran belenézni a túloldalon villogó tekintetekbe. Szeme kitágult, s hirtelen az egymás mellett imbolygó fejek egy óriási, sokszemű fejjé váltak; különös, jelleg nélküli fejjé, amelyen mindenhol merev szemek ültek, de ezek már nem hasonlítottak az ember szeméhez. A száj helyét pedig egy sötét üreg foglalta el, nyelv és fogak nélkül, s a felemelkedő poharakból beleömlő folyadékot furcsa közönnyel, fintor nélkül nyelte. Ez a szörny engem akar elpusztítani, gondolta. Csak azért jött létre, hogy megöljön, hogy kiszívja a véremet és felfaljon... Nem, nem... nem adom magam ... elmenekülök ... Fölállt. A hirtelen mozdulat végigsajdult a testén, s érezte, hogy a térdét keményen beleütötte az asztal szögletébe. Fájdalmat azonban nem érzett. Átsiklott az ajtón abba a szobába, ahonnan az üvöltést hallotta. Nem nézett hátra, de így is érezte, hogy a sokszemű szörny felemelkedik és utána oson. Valakinek nekiütődött, egy pillanatra megtorpant, de tovább siklott. Pár lépés után valaki megállította és egy poharat nyomott a kezébe. — Igyál komám — mondta az idegen —. Koccints velem és igyál. Úgyse ér fabatkát se ez az élet. Cirkusz az egész. Nincs értelme semminek, hidd el öcsém, hidd el, hogy
