Irodalmi Szemle, 1967

1967/1 - DISPUTA - Erich Fromm: Marxizmus, pszichoanalízis és valódi valóság

akinek a többi emberre csak másodlagosan van szüksége, csak azért, hogy bizonyos élettani szükségleteit kielégítse. Ami azt jelenti, hogy Freud emberének az előképe az árupiacon fölbukkanó polgár. Marx egészen más képet alkotott az emberről: egyetemes lényként ábrázolja, akinek szüksége van a világra, akinek a szenvedélyei az emberi célok elérésére irányuló emberi lehetőségek energiájából fakadnak. Nézetem szerint a pszichoanalízis, ha az előbb említett értelemben módosítjuk, különösképpen alkalmas egy egész sor olyan jelenség megértetésére, amelyek elemzése a marxista elméletben eddig nem bontakozhatott ki. Ez elsősorban annak a tünetnek az elemzésére vonatkozik, amit én társadalmi jellegnek nevezek. Ez alatt az emberi energia átalakulási formáit értem egy bizonyos társadalmi rend szükségleteinek és céljainak megfelelően. A társadalmi jelleget a társadalmi élet lényeges elemének tartom, s ugyanakkor összekötő kapcsot látok benne a társadalom gazdasági struktúrája és uralkodó eszméi között. Az emberi energia produktív, mint minden természeti erő. Csakhogy ez az energia nem puszta természeti erőként lép föl, hanem mindig egy bizonyos társadalmi szerkezet formájában, amelynek én dinamikus értelemben a „társadalmi jelleg“ elnevezést adtam.

Ügy vélem továbbá, hogy lélekelemzés útján ki lehet mutatni, mégpedig részletesen, hogyan megy végbe az a folyamat, amely a társadalmi tudatot determinálja, hogyan határozzák meg az ember tudatát a társadalmi kategóriák, hogyan nyilvánul meg a társadalmi szűrés, és mi az oka, hogy valami behatol tudatunkba, valami pedig rajta kívül marad. Ez azt jelenti, hogy a társadalmi tudat mellett társadalmi tudattalanság is létezik, amelybe minden beletartozik, ami az adott társadalom szerkezetével ellentétben áll. A társadalom ugyanis nem éri be azzal a követelménnyel, hogy az ember ne cselekedjék olyat, amit nem szabad cselekednie, hanem még azt is megköveteli, hogy az ember ne is gondoljon olyat, amit nem szabad gondolnia. Mert a gondolkodás a cselekvés kulcsa. Véleményem szerint az olyan jelenségeket is, mint az elidegenedés vagy az aktivitás, ahogy Marx értelmezi, csak akkor foghatjuk fel teljesen, ha lélektani empirikus kategóriákat alkalmazunk rájuk. Összegezve: szükségünk van a pszichoanalízis marxista fogalmakkal történő revíziójára, ám magát a marxizmust is ki kell egészíteni lélektani fogalmakkal, mert máskülönben az ember, aki Marx gondolkodásának főtémája volt, csupán elvont filozófiai eszmecserék tárgyát képezné.

Sokat vitatkoztunk az elidegenedésről. Ennek a tünetnek kizárólag történelmi és szociológiai okai vannak, vagy lélektaniak, esetleg egzisztenciálisak is?

Az elidegendés problémája korunknak azok közé a központi problémái közé tartozik, amelyekről nemcsak a szocialista országokban vitatkoznak, hanem Nyugaton is. Azt hiszem', a kérdést nem telhetjük fel sem tisztán gazdasági, sem tisztán lélektani alapon. Az elidegenedés valóban jó példa arra, hogy a dinamikus lélektant, vagyis a humanista lélekelemzést — ami ugyanannak a fogalomnak kétféle megjelölése — össze kell kötni a marxista gondolkodással.

Az elidegenedés fogalma tulajdonképpen már az ószövetségi prófétáknál előfordul, mégpedig a bálványimádással kapcsolatban. Nyomatékosan hangoztatják, hogy a bálványok tárgyak, az emberek készítményei. Az ember, aki tárgyakat tisztel, elveszti önmagát, maga is tárggyá válik. A bálványimádás elleni harc a próféták gondolkodásának központi motívuma volt. Ügy vélem, az ipari termelés növeli az elidegenedés esélyeit, mivel az ember olyan óriási méretű szervezeteket, parlamenteket és egyéb hatalmas termékeket hoz létre, hogy az ember mint egyén végül is gyöngének és tehetetlennek érzi magát ezekkel az óriásokkal szemben, s inkább meghajol előttük, mintsem- hogy megpróbálna fölébük kerekedni. Nincs kifejezőbb, markánsabb szimbóluma az elidegenedésnek a nukleáris fegyvereknél. Azok nemcsak az emberkéz alkotásai, hanem egy nagyszerű emberi gondolat eredményei is. Mégis, minden igyekezet ellenére, teljes pusztulással fenyegetik az emberiséget. Ez pontosan ugyanaz, amire Marx gondolt, amikor a tárgyaknak és körülményeknek az embereken való fölülkerekedéséről, az emberek elleni fordulásáról beszélt, s amit Emerson amerikai bölcselő így fejezett ki: a tárgyak megnyergelték az embert. Itt azonban szóhoz jut a lélektani mechanizmus is. Ha igazán meg akarjuk érteni, mit jelent az elidegenedés, nem szabad ezt a megjelölést csupán elvont filozófiai értelemben használnunk, hanem látnunk kell-és át kell élnünk azt is, ami az elidegenedett emberben tapasztalatilag és lélektanilag lejátszódik: mi módon érzi magát kicsinek és tehetetlennek, milyen rettegésben él, és milyen biztonságra lel azáltal, hogy olyan erőket tisztel, amelyek annál jobban elhatalmasodnak, minél jelentéktelenebbnek érzi magát az ember. Mindez természetesen filozófiai fogalmakkal is kifejezhető, félek azonban, hogy ennek határai vannak. Ha nem vagyunk képesek az elidegenedést lélektani alapon ábrázolni, tehát ha