Irodalmi Szemle, 1967

1967/1 - DISPUTA - Erich Fromm: Marxizmus, pszichoanalízis és valódi valóság

magunk nem tudjuk átélni, mit jelent, akkor az elidegenedés maga is elidegenedett fogalommá válik.

Foglalkoztam többek közt a zen-buddhizmus és a pszichoanalízis kapcsolatával.

Találhatók Ön szerint közös elemek a humanizmus klasszikus (azaz nyugat-európai) és orientális értelmezésében?

Válaszomat talán egy tréfás történettel kezdeném. D. T. Szuzuki professzornak, akit a zen-buddhizmus legnagyobb tudósaként tartanak számon, felolvastam egyszer néhány részletet Marx bölcseleti írásaiból, főleg a „Gazdaságbölcseleti kéziratok“-bői. Nem árultam el a szerző nevét, s feltettem a kérdést, vajon ez nem zen-buddhista irodalom-e. Mire Szuzuki így felelt: — Természetesen, ez zen-budd- hizmus. — Érthető, mennyire meglepődött, amikor megmondtam, hogy a felolvasott idézetek Marxtól származnak.

Valóban úgy vélem, hogy a zen-buddhizmus és a klasszikus buddhizmus a humanizmus egy formáját jelentik, amely sokkalta korszerűbb, mint a kereszténység. Humanista, egzisztencialista filozófia ez, mentes minden miszticizmustól és misztifikációtól. Ennek a filozófiának a kiindulópontja az a kérdés, hogy mi az ember, és az a megállapítás, hogy az ember szenved. Arra a kérdésre, miért szenved az ember, ezt válaszolja: a tulajdon kapzsisága miatt. A buddhizmust gyakran aszkétikus filozófiának tartották, olyan bölcseleti rendszernek, amely tagadja a világot. Ez azonban félreértés, a buddhizmus lényegének összezavarása. A buddhizmus valóban hangoztatja az embernek mint sóvárgásnak és az embernek mint értelmes lénynek egzisztenciális ellentétét. Azt állítja, hogy ezt az ellentétet csak egy módon lehet feloldani: úgy hogy az ember ie- küzdi elszigeteltségét, egoizmusát, mohóságát, hogy egészen kiüríti magát, s ezáltal teljesen eggyé olvad a természettel és a többi emberrel.

Nem kell a buddhista szemlélettel egyetérte- nünk, de az ésszerű elemzés lehetővé teszi a buddhizmus gondolati magvának vizsgálatát, mert ez semmiféle olyan tekintélyre nem támaszkodik, amely az emberen felül állna. Érdekes, hogy a buddhista erkölcstan központi gondolata, a mohóságról való lemondás, összhangban van a marxi szemlélet egyik központi gondolatával. Marx kapitalizmus-bírálata, ha nem is kizárólag, épp abban állt, hogy a kapitalizmus mozgósítja az emberi mohóságot. S fordítva, a szocialista társadalomban az emberi kapzsiság eltűnik, vagy legalábbis csökken, s az ember egyesül embertársaival és a természettel. A zen-buddhizmus humanista tan, mert központi problémája az ember és az emberi kibontakozás, valamint a lét kérdésére adandó válasz. Nyugat-európai és főképp marxista szemszögből nézve azonban hiányzik belőle valami: a társadalmi-gazdasági kategóriák, amelyek megtalálhatók például a próféták messianizmusában s bizonyos mértékig a keresztény teológiában is.

Milyen új távlatokat nyit a lélekelemzés az irodalommal és művészettel foglalkozó tudományoknak?

A pszichoanalízis valóban igen szoros összefüggésben áll az irodalmi jelenségekkel. Mert mit akar a pszichoanalízis? Végeredményben nem mást, mint megismerni a valódi valóságot, ellentétben azzal, amit az úgynevezett józan ész nekünk valóság gyanánt feltálal. Azt, ami valóság, többnyire nem tudatosítjuk, s amit tudatunk tartalmaz, annak túlnyomó része képzelődés csupán. Amikor például az analízis álmokat elemez, az ember „éjszakai“ tudatát vizsgálja, vagyis azt, ami kívül rekedt a nappali tudaton, mivel a társadalom szűrője nem engedte át. Almában az ember bizonyos értelemben okosabb is, ésszerűtlenebb is, mint éber állapotban. Tapasztalják például, hogy álmukban sokan nagyobb alkotókészséget árulnak el, hogy kisebb-nagyobb, meglepően eredeti drámákat képesek összeálmodni. Ugyanezeknek az embereknek ébren csak a legbaná- lisabb gondolatok jutnak eszükbe. Sőt, olyat is tapasztalunk, hogy lelkibeteg ember néha művészi értékű képeket, szobrokat alkot, s ha meggyógyul, csak szokványos giccs telik ki tőle.

Ez természetszerűen ahhoz a megállapításhoz vezet, hogy az ember „sok olyasmit tud, amit nem tud“. A társadalmi alkalmazkodás vakká teszi sok való ténnyel szemben, amelyeket ugyan sejt, de amelyeket teljes mértékben mégsem tudatosít. Ügy tűnik továbbá, hogy az ember alkotó-képesebb is, mint amennyire azt neki a társadalom megengedi. Radikálisabb is. A társadalmi érdek nem az ember képességeinek kibontakoztatását tartja szem előtt; minden eddigi társadalom érdeke az volt, hogy az embert minél hasznosabbá és kezelhetőbbé tegye, s hogy az ember energiáját a társadalom céljainak megfelelően a lehető legjobban kihasználja. A humanista lélekelemzés, amely Freud pszichoanalízisének revízióját jelenti, és elsősorban nem az ösztönökkel, hanem az emberi élmények teljességével foglalkozik, világosan kimutatja, hogy az ember minden eddigi társadalomban csak félig van ébren, s tudatos gondolatainak nagyobb fele