Irodalmi Szemle, 1967

1967/1 - DISPUTA - Erich Fromm: Marxizmus, pszichoanalízis és valódi valóság

A fölsorolt kérdéseken kívül szólt még a háborúskodás, az atomfegyverkezés, a mindennemű fanatizmus problémájáról, s hangsúlyozta a különböző humanista eszmeáramlatok közti dialógus szükségességét.

A „Literárni noviny“ 26. száma hosszabb beszélgetés keretében mutatja be dr. Erich Fromm professzort. Ezt a beszélgetést teljes egészében közöljük.

Nem is olyan régen nálunk még az a (ma már persze gyönge lábakon álló) nézet uralkodott — állapítottuk meg beszélgetésünk elején (értsd: a LN szerkesztője és Fromm — az ISZ megj.) —, hogy Marx filozófiája és a pszichoanalízis nem egyeztethető össze.

A lélekelemzés marxizmushoz való viszonya aránylag hosszú múltra tekint vissza. A húszas évek vége felé dr. Wilhelm Reich pszichoanalitikus irt egy cikket az „Unter dem Banner des Marxismus" c. lapba, amelyben azt próbálta bizonyítani, hogy a lélekelemzés csupán a pszichoterápia eszköze lehet, s nem szolgálhatja társadalmi jelenségek vizsgálatát. Körülbelül vele egyidőben (közölte a frankfurti Társadalom- kutató Intézet által kiadott „Zeitschrift für Sozialforschung" két cikkemet, amelyekben ennek pont az ellenkezőjét bizonygattam, vagyis azt, hogy a pszichoanalízis nagyon is alkalmas eszköze a marxista társadalomkutatásnak. Az elmúlt harmincöt év alatt egész sor munkát Írtam, hogy különböző szemszögből megmagyarázzam: a marxizmus és a pszichoanalízis között nem csupán érintkezési pontok léteznek, hanem elkerülhetetlen, kölcsönös kapcsolatok is. Ebből következik, hogy az említett szintézist nemcsak lehetségesnek tartom, de egyenesen szükségszerűnek.

Freud és Marx gondolatai főleg abban árulnak el közös jellemvonást, hogy Freud, ellentétben az egész Freud előtti lélektannal, akárcsak Marx, ellentétben az egész Marx előtti szociológiával, elsősorban nem a fölületi jelenségeket, vagyis a társadalmi tünetek tényszerűségét vizsgálgatja, hanem azokat a hatóerőket, amelyek bizonyos intenzitással bizonyos irányban hatva a változékony, átmeneti jelenségeket létrehozzák. A tünetek mindig csak ideiglenes megnyilvánulásai ezeknek a hatóerőknek. A lélekelemzés a lélektan egyedüli tudományos formája, éppúgy, mint ahogy a marxizmus egyedüli tudományos formája a szociológiának. Csupán ez a két rendszer teszi lehetővé, hogy megértsük a jelenségek mögött megbúvó hatóerőket, s megjósoljuk, mi vár az emberre egy adott társadalomban, ha a hatóerők bizonyos körülmények folytán olyan jelenségeket idéznek elő, amelyek látszatra épp az ellenkezői az igazi valóságnak. Az egyéni

lélektanban, akárcsak a szociológiában, a nem dinamikus gondolkodást meglepi, ha mélyen- szántó, lényeges változásokat észlel, míg a dinamikus gondolkodás, tehát az olyan, amely a fölszín alatt rejlő erőket kutatja, előre fölismeri a valószínű változásokat.

Nem mondom, hogy Marx vagy Freud abszolút deterministák voltak. Bölcseleti értelemben úgy vélem, álláspontjuk hasonló Spinoza álláspontjához, aki azt hirdette, hogy az ember nem nevezhető szabadnak, ha sorsát rajta kívül álló erők irányítják. Persze Spinozánál éppúgy, mint Marxnál és Freudnál, itt nyomban egy nagy de következik. Az ember ugyan nem szabad, de ha tudatában van az őt determináló erőknek, ez a tudat szabaddá teheti. Az idézett gondolat Spinozánál az „Etika“ központi problémáját képezi, Marxnál az osztálytudat és a forradalmi cselekvés magvául szolgál, s Freudnál ugyancsak központi szerepet kap, -mint a tudattalan konfliktusok tudatosítása, ami egyik formája a gyógykezelésnek. Érdemes talán megemlíteni, hogy már Rosa Luxemburg használta a ,,tudattalan“ fogalmát, noha R. Luxemburg értelmezésében ez a fogalom a vak történelmi erőket jelenti, míg Freudnál a nem tudatos lelki erőket. Freud és Marx elméletében közös az a fölfogás, hogy az embert különböző erők hajtják, amelyeknek a tudatosítása és megismerése szabaddá tesz, bár csupán a társadalom és az emberi természet korlátai között.

Ehhez még hozzá szeretném fűzni, hogy Freud rendszerét a XIX. század mechanikus materializmusa befolyásolta, tehát az a filozófia, amelyen Marx már túlhaladt. Ennek következtében Freud az embert élettani szükségletektől hajtott, elszigetelt mechanizmusként állítja elénk. Ha a pszichoanalízist a társadalom- kutatás követelményeihez akarjuk alakítani, át kell törnünk a mechanikus materializmus szűk keretét, és Freudot a humanista történelembölcselet keretébe kell illesztenünk. Akkor aztán már elsősorban nem1 az emberi ösztönöket fogja vizsgálni, tehát nem azt, ami az embert fejlődése folyamán a legkevésbé különbözteti meg az állattól, hanem az embernek a világhoz való viszonyát. Itt mutatkozik nagy különbség Marx és Freud között. Freud számára az ember, amint már említettem, elszigetelt lény,