Irodalmi Szemle, 1967

1967/7 - Csanda Sándor: A kritikus

Csanda Sándor

a kritikus

„A költő: névadó. Ügy és olyan értelemben, ahogy Konfucius mondotta: »A világot rendbe lehet hozni, ha eltaláljuk a dolgok nevét«. Ady, a nagy magányos mély zárott- sága az imperializmus, a világháborúk korában megtalálta az ember helyét és nevét. Formulája — Ember az embertelenségben —: történelmi névadás volt. Egyszeri: felül- múlhatctlan, feledhetetlen és végérvényes. Vallom: e névadás nélkül vak, süket és néma maradtam volna."

A csehszlovákiai magyar irodalom élő klasszikusa, a „stószi remete“, 1963-ban, Antise mat izmus című tanulmányában írja ezeket a sorokat. Az idézetből kitűnik, hogy Fábry Zoltán alkotó tevékenysége költői indíttatású, s amint később látni fogjuk, végig erősen lírai jellegű Azt is mondhatnánk: ő a legjobb csehszlovákiai magyar költő. Igaz, esszét ír, ami a huszadik század reprezentáns műfaja, de nála ez elsősorban költészet, mert személyes vallomás. Nemcsak a gondolatot közli, hanem a gondolkodó érzelmi magatartását, egyéniségét is megmutatja, és éppen ebben van jelentőségének, s mai népszerűségének magyarázata: a sok változást, cáalódást megért olvasó az író egyétii magatartására, személyiségére is kíváncsi, hogy hihetőnek, hitelesnek tarthassa, amit az mond. Csak közbevetőleg jegyezzük meg, hogy Sinkó Ervin, a nemrég elhunyt jugoszláviai magyar író, Fábry kortársa, az irodalmat egyenesen a költészettel azonosítja, s esztétikai értékét így határozza meg: „A költői mű esztétikai kvalitása és esztétikai értéke, igazsága a műben testet öltő konkrét szubjektív embertől, és semmiképp sem az objektív tartalomtól, az objektív, történelmi-társadalmi tényezők által meghatározott témáktól és megismerésektől függ." (Magyar irodalom, Fórum Könyvkiadó 1964. 458. 1.)

Fábry neve már a kezdetben, a húszas évek elején feltűnik a csehszlovákiai magyar irodalomban. Kopottas, kis stószi kúriában született, 1897-ben. Polgári környezetben nevelkedik, Rozsnyón jár gimnáziumban, s onnan 1915-ben elviszik „önkéntes“ katonának. Az első világháború emlékezetes élményévé válik, s erre írásaiban is gyakran hivatkozik. „Az orosz altiszt már szúrásra emelte fegyverét, amikor a szememmel találkozott ... Nem tudom, mi történt: a gyilkolásra kész ember legyintően intett egyet, és

továbbment

___Mintha emberré — élővé, tudóvá — avatott volna: növekedj! Mintha

itt és ekkor — 1916. szeptember 30-án — születtem volna másodszor. Itt és ekkor indultam útnak: egy majd negyvenéves élmény — harmincötéoes írói munkát eredményezett."

Az első világháború determinálja későbbi vidéki magányát is: a fronton tüdőbajt kapott, s ezért ragaszkodik a stószi fenyvesek gyógyító környezetéhez. A háborúellenesség, az antimilitarizmus a forrása mély humanizmusának is, mely a Csehszlovák Köztársaság megalakulása után egy elnyomott kisebbség, saját nemzetisége sorsának féltésével is színeződik. Ez tükröződik irodalmi tanulmányaiban és kritikáiban, melyek a Kassai Naplóban, A Reggelben, az Esti Újságban, a Prágai Magyar Hírlapban, az erdélyi Géniuszban, a Szántó György szerkesztette Periszkópban és másutt jelennek meg.