Irodalmi Szemle, 1967

1967/7 - Szabó Béla: A legszerényebb ember

A kávéház kijáratánál Bumbala megszólított.

— Mindent elmondott Fábrynak?

— Mindent.

— Nem felejtett el semmit? — kérdezte gúnyosan.

— Semmit!

— Miért olyan dühös rám, Sekszpir ...?

— Azért, mert Sekszpírnek csúfol, holott nem is akarok drámát írni.

— Csak ne szerénykedjen. Ha azt hiszi, hogy a világ megszabadul a drámáitól, akkor téved... Az, aki ilyen sokáig tárgyal Fábryval, annak komoly tervei vannak.

Szólnom kellett Bumbaláról — akit egyébként Dezsőnek hívtak és aki mindenkit szeretett, aki az irodalomhoz vonzódott vagy ragaszkodott Vidám gyerekarca később eltűnt a fasizmus véráradatában. Ma is, ha elmerülten rovom Kassa főutcáját, néha felvillan előttem szemüveges, derűs arca. Lágytojással és feketével táplálta egykor a csehszlovákiai magyar irodalmat. Kedvelt írója Thomas Mann volt és szerette, tisztelte Fábry Zoltánt.

Fábryt az öntudatos munkásokon és parasztokon kívül nagyra becsülte és tisztelte a polgári értelmiség is. Emlékszem, 1945-ben elmondtam egy ismerősömnek, aki nekem is sokat segített — hogy Fábry nélkülöz. Nyomban átadott nekem ezer koronát, hogy azonnal küldiem el neki. Kiderült, hogy nemcsak írásait, de őt is ismeri személyesen. Együtt voltak az illavai fogságban. A legtisztább embernek, írónak tartotta. Évek múlva pedig, amikor újra találkoztunk, azt mondta nekem, hogy ismerősei közül egyedül Fábry arcát tudta emlékezetében épségben megőrizni.

Az írók is tisztelték, még azok is, akikről rosszat irt. Ez pedig nagy szó, mert az írók, költők általában zseniális embereknek tartják magukat és nehezen bocsátanak meg annak, aki művüket lebecsüli. Voltak, akik bírálatával vitába szálltak, állításaira, érveire válaszoltak, de nem emlékszem rá, hogy valaki megsértette volna... Mindenki tudta, hogy Fábry szava mögött aranyfedezet van: becsületes, harcos meggyőződése és makulátlan, tiseta embersége. Lehet, hogy titokban remélték, egyszer olyat is írnak, ami megnyeri Fábry tetszését. Voltak aztán olyan írók, akik nem a nyilvánosság előtt, hanem viharos magányukban vitatkoztak vele. Amolyan csendes és mégis kemény monológhoz hasonlított ez a vita. Ezek közé tartozom magam is, mert bizony nem volt nekem mindegy, hogy Fábry 1935-ben azt írta rólam a Korunkban, hogy nagy forradalmi költőnek indultam, de útközben a forradalmiság lekopott rólam. Ha így, szó- szerint nem is írta..., de én így értettem és magamban szemrehányást tettem neki, hogy első találkozásunkkor, miután a lapokban már olvasta az Éhes vagyok című kötetem darabjait — miért nem dicsért egyetlen szóval sem. .. Nyilván azért fukarkodott a szóval, mert félt, hogy elbízom magam és lám, most dicsér, de ugyanakkor a fejemhez veri, hogy ... milyen címen és milyen jogon? ... De hiába vitatkoztam vele, nem tudtam szólásra bírni. Ott ült előttem ölbe hullott kézzel, tekintete nyílt és engesztelhetetlen maradt, szája zárt, vékony szigorú vonal, egész arca szigorú. Véleményét nem tudtam megváltoztatni és ítélete úgy maradt bennem, mint egy tövis, amely életem sbrán szúrt, figyelmeztetett és hatott. Ogy hatott, hogy válságos éveimben sokat gondoltam rá és végül is az vigasztalt, hogy számontart.

Azt hiszem, sokan voltak így vele.

Amikor 1931-ben Budapesten jártam, vékony vérszegény poggyászomban ott volt Éhes vagyok című verses füzetem mellett József Attila Nincsen apám, sem anyám című téglaszínű kötete, amelyet azért vittem magammal, hogy a költővel aláírassam. Am hiába vittem, amikor a Japán kávéházban rátaláltam, a kötet nem volt nálam. Bosszankodtam a dolgon és csak az vigasztalt, hogy József Attila igen barátságos volt hozzám. Szívélyességét azzal nyertem meg, hogy Fábry Zoltánra hivatkoztam. Amint megemlítettem a nevét, felcsillant a szeme és nyomban érdeklődött, hogy mit csinál, hogyan él... Fersze, erről keveset mondhattam neki, hisz akkor még nem ismertem stószi otthonát, viszont részletesen elmondtam neki, hogy mit írt Fábry a Döntsd a tőkét, ne siránkozz, című kötetéről, amelyet elkoboztak. Azt is elmondtam neki, hogy nálunk, a csehszlovákiai magyarok, nagy reményeket fűznek az ő költészetéhez. Halvány, szomorú mosoly játszadozott komoly arcán, amikor Fábry dicséretéről és költészetének a mi kis világunkban tapasztalható hatásáról beszéltem neki... Nem akarok most kitérni egész beszélgetésünk tartalmára, (másutt már megírtam), de nagyon jól emlék