Irodalmi Szemle, 1967
1967/7 - Szabó Béla: A legszerényebb ember
Szabó Béla a legszerényebb ember Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy mióta ismerem Fábry Zoltánt, nem tudnék rá pontos választ adni, mint ahogy arra sem tudnék kielégítőn válaszolni, hogy mikor kezdtem írni. Az egyik is, a másik is valahogy nagyon messzire és nagyon mélyre nyúlik az életemben. Tanácstalanság, homály és zűrzavar fedi mindkettőt, talán azt is mondhatnám, időtlenség. Éppen ezért senki se csodálkozzék azon, hogy nemrégen, utolsó látogatásomkor én nem a hetvenedik, hanem a kilencvenedik születésnapját tettem Fábry előtt szóvá. Ezen a tévedésen Fábry sem csodálkozott, nem igazított helyre, hanem mosolygott, mert neki igazán mindegy, hogy hetven vagy kilencven éves, a fontos az, hogy dolgozni tud. Ami pedig feledékenységemet illeti, e tekintetben nem tehetett nekem szemrehányást, mert hatvanadik születésnapján, amikor szobája tele volt vendégekkel, asztalát pedig italok és poharak tömege borította, a belépő postástól — az ajánlott levelek és táviratok átvételének igazolásakor — megkérdezte, hogy hányadika van. A kérdésen az ünneplő társaság mulatott és az ünnepelt is mosolygott. Csendes, szerény és bölcs mosolyában volt valami a tékozló gyerekek öröméből, örült, hogy ünnepük, szeretik, s örült, hogy ezért a szeretetért odaadta az életét. Az a benyomásom, hogy Fábry betegsége és stószi magánya is csak ürügy arra, hogy megmondja szóban és írásban embertársainak az igazat. Az ő levegője az igazság. Ebből ered az is, hogy aki Fábryt felkeresi, az csak az igazat mondhatja neki. Ezt tettem én is, mert arra ugyan nem emlékszem, hogy mióta ismerem, de arra igen, hogy mikor találkoztunk először. A találkozás az én kérésemre történt, s azt hiszem, Dr. Simái vagy Sándor Imre közvetítette. Én akkoriban 24—25 éves lehettem, fiatal, de tele öreg ráncokkal és öreg keservekkel. Zavartalan beszélgetésünk Kassán zajlott le, Bumbaláék kávéházában. Bumbala barátom, a kávéház tulajdonosának a fia gondoskodott arról, hogy díjtalanul fogyasszam el a két lágytojást meg a feketét. Ö figyelmeztetett arra is, hogy Fábry megérkezett. Helyet foglaltunk egy asztalnál. Azt hiszem, inkább izgatott, mint zavart voltam, aztán ránéztem Fábry szigorú arcára, ő szemrebbenés nélkül visszanézett és én elmondtam neki mindazt, ami fájt, ami sértett, ő meg hallgatott. Egyetlen egyszer sem szakított félbe. Aztán lecsillapodtam és beszélgetni kezdtünk az irodalomról. Felvázoltam előtte irodalmi ismereteimet, közöltem vele véleményemet írókról, könyvekről, ő szűkszavúan bólogatott — senki ilyen szűkszavúan nem tud bólogatni, mint ő. Aztán irodalmi formákról, módszerekről beszélgettünk, illetve én beszéltem, 6 mindössze annyit mondott, hogy az írónak az igazat kell mondania, csak az igazság kényszerítheti arra az embert, hogy tollat fogjon a kezébe. Távozóban mondta, hogy olvasta néhány versemet. — És ...? — kérdeztem izgalommal. — Azért jöttem. — Én is azért jöttem, mert minden sorát elolvasom — válaszoltam epésen. Fábry elmosolyodott.
