Irodalmi Szemle, 1967

1967/7 - Győry Dezső: Az induló Fábry idézése

tettes új akarat formába-robbanása. De egyszer, talán holnap, talán holnapután, ő ott lesz az „igazi svarumlíniában“. O is, hogy — több legyen, mindenkié legyen: egé- szen-ember, aki elindult: kenyeret vágni az éheseknek! Holnap, holnapután? Már mai szava is — kenyérszegés, emberbátorság, jövő..Aláírás: Fábry Zoltán.

De hát még minden elismerése mellett is féltett a magyar pártok „simogatásátől“, kenyér-csábításától? Pedig akkor, nem sokkal azelőtt,, már megírtam a „Prédikálok“-ban: „ne adjátok el önmagátokért önmagatok, hogy — hja, szent a kenyér! — Nem szent a kenyér — ha esak új nyomort szülni ád erőt!“

Ügy éreztem, Fábry elismerése számvetésre szólít fel. Még világosabb színvallásra. Elvégeztem az általa ihletett számvetést. Ezen a címen is jeldnt meg a melléklet 1926. február 7-i számában. (A neki szóló dedikáció nem látott nyomdafestéket: „Az arckép után törleszkedésnek fognák fel“ — mondták a kollégák.)

Míg szájszögünkön sírás ténfereg, nehéz gúny guggol, vagy mosoly lapul, és ceruzánkat a tükör előtt hegyezgetjük a művészet alá, tántorgó lábbal jár az éjszaka, mint hibbant agyú kormos úriás, célunkba torló istenítéletnek pihegő falvan, dermedt városon, s ahová tipor, nem nő fű nekünk.

Hej, pajtások, nem babra megy a játék, nem szándékokról van itt a beszéd, nem is a módról, hogy ki tudja szebben kiteregetni a maga baját a bánatucca rőt sövényein, vagy a rótt sorok ruhakötelén — jön egy nagy szél és úgy lerázza őket, akár az est a sok-sok tarkabarka felhőrongyot ledobálja az égről.

Bőgnek az éhes szájak: kenyeret! tüzelnek a kiszáradt szemek: könnyet! s száz csetlőbotló láb dobol: utat! irányt! megváltó rozsdátlan hitet! vezényszót szomjaz minden hadsereg s új zászlók suhanását rémli fönn erőtadó friss vágyra tikkadozva, s gyúlt álmukban már dübörögve fordul jobb út hdsán a világ kereke.

Halottak lesznek a mai urakból, pattant buborék a jelszók nyoma, a múlt orcáján csak szeplők leszünk s aljazó szalma trófeumaink — de künt a falvak, városok s az éhség, apadtra kínzott szemgolyók fölött tovább huhog sakálos éjszakánk — pajtás, mit ér, ha ennek a nyomornak nem adtunk többet, mint magunk vagyunk?!

Három hónap múlva a „Magyar Vasárnap“-ot kicsavarták a kezemből. A laptól is kitettek. Megint kenyér nélkül maradtam.

De a láda fenekén, emlékek és préselt virágok közt, a nyers kéziraton ma is ott az árulkodó ajánlás: „Válasz Fábry Zoltánnak.“

Ha nem tudott volna róla eddig, az eredeti ajánlást most nyújtom át az ünnepeknek. Késő köszönetként. Az arcképért is, az akkor bizony nagyon keservesnek, de ma már láthatár-felszaggatónak érzett állásvesztés meggyorsításáért is.