Irodalmi Szemle, 1967

1967/7 - Győry Dezső: Az induló Fábry idézése

Szebb, nehezebb, igazabb harc ez: a széleken, szomurúbb és hősebb a szárnytisztes-ember: mert egy nézésre látja az egész líniát s vacogó döbbenetére feleletet kap a háta mögül az aether sötétjéből, a különös, ritmikus zajban.

Nézem, nézem a kanyargó csatát, hallom, hallom a vak Titkok füttyeit, és néha megértem a hívást, nótát, jelzést s építő értelmét az örök rombolásnak,

új fű nő: nőjjön! új lomb hull: hulljon! új víz fut: fusson!

Hallom és szeretem az új idők szavát s a formálódó embert.

A kedvem fekete paripái megrázzák magukat, látó szemem két drótja fölveszi a Titkok rádióját s belül a koponyában leadja: „e-lő-re! Előre!“

Árkunkba beüthet az Isten-gránát és a nyavalya-srapnell, jöhet a pénz gáztámadása s a bornirt árulók:

Előre! roham van, gyönyörködöm: beláthatatlan sorban zúg, reng örök parancsra a svarumlínia.

Még abban az évben fölkerültem Prágába. A fővárosi lapot újjászervező Dzurányi László bohém nagyvonalúsággal, de szívből támogatta a lap irodalmi mellékletének: a „Magyar Vasárnapinak a gondolatát.

A tehetségek egységfrontját megteremteni egy fórum hasábjain, a dilettánsok kirostálásával. Ezt tartottam feladatomnak. Egy félév alatt ott sorakoztak a lapban Móricz, József Attila, Krúdy, Schöpflin, Babits, Karinthy, Somlyó Zoltán, Peterdi Andor, Illés Endre, a fiatal Márai és Franz Kafka; s a szlovenszkói haladó tehetségek: Darkó István, Vozári Dezső, Sebesi Ernő, Egri Viktor, Szenes Erzsi, Lányi Menyhért, Jarnó József írásai. Fábry Zoltán is támogatott. Egy Ady-méltatással és a melléklet „íróink arcképcsarnoka“ rovatában rólam írt arcképpel. (Róla már előbb Lányi Menyhért írt „arcképet“.)

Cikke rólam 1925 végén futott be, s a január 3-i „Magyar Vasárnapiban jelent meg. Büszke voltam az írásra. Ez volt az első komoly méltatásom komoly kritikustól. Eltettem jól, de elkallódott. Most bukkantam rá. A „Százados adósság“ utáni éveim legbecsesebb emléke. Vajon emlékszik-e még rá a jubiláns? Hálásan emlékeztetem rá, mert szavai erősen belejátszottak sorsomba (s a dolgok és körülmények miatt a „Magyar Vasárnap“ gyorsan bekövetkezött „végzetébe“ is). Hálásan — többek között ezek miatt a kiálló, Fábrys sorok miatt:

„Mikor először láttam, azt hittem: üres himnuszokat, jajongó egyszeregy-jeremiá- dokat fog gyártani, azt hittem, szépszemű és bátor arcával troubadour lesz lányoknál. Amikor utoljára találkoztam vele: éhes volt, szürke volt, fáradt volt. De már a — miénk és huszonötéves... Az elmúlt könyvétől, a „Százados adósságtól“ már nagyon messze van. Azóta igaz fájdalom lett benne: a nő, az ember, a magyar ... Korlátoltság, embertelenség, butaság vesszőzték. Férfi lett. Mintha egy mély kút fölé hajolna, úgy húzza elő az ősi, húmuszos szavakat és veti őket harcba... Sebekkel tép új sebeket, hogy gyógyítson. Ez az értelme, ez a küldetése. Ember a magyar embertelenségben ... És ezért: soha nem lesz népszerű ... Még nem tudja világosan, nyílegyenesen akaratát, még nem következetes... Még korlátok kötik, polgári formák és mentalitás zavarják. De érezni: valami kavarog ott bent, érezni: valami elő fog törni! ... Csak el ne simogassák, el ne hízelegjék, meg ne lopják ... Ma még hiányzik a világos,