Irodalmi Szemle, 1967

1967/7 - Komlós Aladár: Fábry Zoltán

letlenül kitartott az egyszer felismert igazság mellett, s kezdeti háborúellenességét a helyzet változó szükségleteinek megfelelően egyre forróbb osztályharcossággá, majd antifasizmussá mélyítette, de háborúban, polgári társadalomban, fasizmusban egyaránt ugyanazt az embertelenséget gyűlölte. Kortársai állásfoglalása idővel eltompult, az övé élesedett. Mert Fábry megkülönböztető vonása, hogy szuggesztív ékesszólása egy ingadozást nem ismerő erkölcsi erő szolgálatában áll. Ennek köszönhette, hogy tévedhetetlen biztonsággal járt és sosem csúszott meg egy félszázad történelmének síkos talaján. Esztétikai ítélete olykor tévedhetett, (bár főképp egyik utolsó kötetében, a H a r m a d v i r á g z á s-ban bebizonyult, hogy finom esztétikai érzéke van), erkölcsi ítélete soha. S mivel politikai magatartását is a morális indulat iránytűje vezeti, sosem volt egyetlen szava, amelyre ne gondolhatna emelt fővel. Kisebbségi sorsban is hű maradt a magyarsághoz, de nem kevésbé a népek közti barátság eszméjéhez is; sosem feledte el az osztályharc tényét és parancsát, de sosem állította szembe a humanizmussal. Egy korban, amely a megfélemlítés és ígérgetés eszközeivel jóravaló embereket is deformált, ő sosem alkudott meg, sosem hazudott, sohasem hízelgett, mindig a legnemesebb álláspontot képviselte, mindig lebegő tisztaságban, néha hősies egycdülségben. Nem lehet tisztelet és meghatottság nélkül gondolni rá.

■ A Korparancs morajló visszhangok ébresztésére rendeltetett írás volt, de visszhangja őrcsúcstól-őrcsúcsig szárnyaló kiáltás lett csupán. Ezért követte kétség és keserűség, féltő remegés, rekedtre torzult harag, s ezért, hogy ma, amikor nemcsak az emberiség lelkiismeretén őrködő író teszi fel önmagának szigorú mérlegeléssel a kérdést, szükséges-e megmásíthatatlan erkölcs és emberi szabályok által meghatározott irodalmi műfaja szintjén rögzíteni, irodalmi fórummá és iránnyá ötvözni az antifasizmust, gyakran a kortárs és az utód is vállrándító türelmetlenséggel, mogorva és kedvetlen légyintéssel kérdi, meddig még ez az időtlen leckeismétlés, ez a konok kötelességre intés. A fasizmus veszélyének és az antifasizmus szükségességének tudatát nem lehet eléggé és elégszer betoltam az emberiség tudatába, mert a feledés hanyagság és bűn, és mert nem lehet a haláltáborok és emberirtások borzalmait a múltak jótékony, lanyha ködébe utalni. (Rácz Olivér: A műfaj neve: Antifasizmus. Oj Szó, 1962. aug. 11.)

■ Balogh Edgár a csehszlovákiai magyar irodalom Széphalmának nevezte Stószt. Nem a fegyvertárs, egy másik „kisebbségi magyar“ elfogult túlzása ez, inkább szűkítés, a provinciahatárok akaratlan elismerése. Fábry Zoltán életműve a szó többféle értelmében is kisebbségi eredetű, de semmilyen értelemben sem kisebbségi érvényű. Egy nemzeti kisebbség írójaként, egy kisebbségbe szorított eszme harcosaként áttörte a kényszer teremtette, kényelem szentesítette korlátokat: a történelmi többség igazát hirdette, a jövő jelenvalóságát bizonyította. Állásfoglalása sem pusztán politikai tett, ténnyé vált prófécia, amit elintézhetnénk azzal, hogy „lám, igaza volt“; forradalmisága olyan szellemi-erkölcsi magatartásává lényegült, mely elsősorban nem a múlt mementója, hanem a jelen, az élő irodalom nélkülözhetetlen fermentuma. A „stószi mértéket“ nem egyes fogalmak, részítéletek megingathatatlansága hitelesíti, hanem az egész életmű summája adja, sorsfedezete, történelmi szükségszerűsége igazolja. A stószi mérték: e század kelet-európai emberének magatartásnormája, az első Fábry-kötet címével élve: Korparancs. Röviden szólva — ha már országok és helynevek korres- pondenclájával kezdtük — Stósz a modern magyar irodalmi gondolkozás Ferney- je. (B. Nagy László: A stószi mérték. Kortárs 1964.)