Irodalmi Szemle, 1967
1967/7 - Komlós Aladár: Fábry Zoltán
Komlós Aladár F áhr> Z oltán Nem emlékszem már, mikor találkoztam először Fábry nevével, de tudom, hogy 1924-ben már felügyeltem rá, s néhány levelet is váltottunk. Akkoriban az ő főmondanivalója is az volt, ami mindnyájunké, akik épp azidőtájt láboltunk ki az első világháború vértengeréből: gyűlölet a háború és az iránt a polgári társadalom iránt, amelyből emberek, népek öldöklése született. Szemben ugyanis a második világháborúval, amelynek végigvívását minden antifasiszta kötelességének érezte, az első világháború még csak elszörnyedt felháborodást váltott ki az emberekből. Nemcsak nálunk, hanem egész Közép-Európában s főképp talán a weimari Németország haladó rétegeiben, ahol egy egész irodalmi irány, az expresszionizmus, jórészt ebből a felháborodásból fakadt. Volt, aki a háború ellen a krisztianizmust ajánlotta gyógyszernek, volt, aki az osztályharcban látta a megváltást, s voltak, akik egyszerűen pacifizmust, humanizmust hirdettek. 1921-ben még a kezdetben komoly ígéretnek tekintett Mécs László is — akinek akkoriban a humanista Werfel volt legkedvesebb költője — a Tűz című emigráns folyóiratban írta, hogy az ember „Álmodott vad háborút és vér csurgott le testén-lelkén. És népek közt és szivek közt a szivárványhíd leszakad t”, s 1922-ben még az Egy polgár vallomása i-nak írója is a Bécsi Magyar Ojsá g-nak és a K a s s ai Nap ló-nak küldött keserű, társadalombíráló cikkeket. Ez a heves háború-undor azonban, amely, ismétlem, együttjárt a bűnösnek bizonyult fennálló viszonyok elítélésével, néhány év múlva már kialvóban volt: a forradalmi kísérletek ugyanis elbuktak, s kiderült, hogy belátható időn belül nincs remény a társadalom átalakítására, tgy a forradalmi erőknek hamarosan fölébekerekedett a jobboldal: 1923 végén megszűnt az emigráció radikális napilapja, a Bécsi Magyar Ojság, sa Bethlen-kormány anyagi támogatásával körülbelül ugyanabban az időben megalakult a Prágai Magyar Hírlap, amely a pesti reakció szellemét sugározta a szlovákiai magyarság felé. A forradalmár fiatalság úgy érezte, hogy a lélek gyengébb s a valóság ellenállása keményebb, semhogy a realitás semmibevehető volna, 1928-ban, tehát még egészen közel a kérdéses időponthoz, írtam: „A legújabb költőnemzedék legmélyebb meghatározása, ha azt mondjuk, hogy az idealizmus országában született, s életét a megalkuvás földjén kell tengetnie.“ Az évtized második felében a költők ruhájukat megtépve siratták a forradalmat, s vagy az idillbe menekültek, vagy visszatértek valamiféle klasszicizmushoz és művészi realizmushoz az avantgarde-tól. Erre az akkoriban elég általános megtorpanásra, gondolati revízióra, fél fegyver- letételre kell gondolnunk, hogy tisztán lássuk és kellően méltányoljuk Fábry Zoltán magatartását, aki egy pillanatra sem vonult vissza, hanem stószi magányában rendű-
