Irodalmi Szemle, 1967
1967/7 - Szalatnai Rezső: Levél Fábry Zoltánnak
írásműveidnek mindig drámai lehelete volt, balladikus voltál, csak ha túloztad az elismerést, horpadt be szép komolyságod, de ez húsz év alatt ritkán esett meg. Stósz messze esett Budapesttől, de Kolozsvártól és Pozsonytól is, s Te magad leplezted le tájékoztatóidat, mert igazságot akartál hátrahagyni, nem zűrzavart. Tévedtél szlovákiai viszonylatban is. Akkor is, mint az előbb említettek esetében, beugrattak a méfegkeverők, kihasználták jóhiszeműséged. Én is kárvallottja voltam Sellyei Jóska helyke beugratásának. Eszembe jutott most ez az esetünk. Ma is restellem, milyen felesleges és ostoba békaegérharcban kellett részt vennünk, erőt és időt pocsékolnunk. Milyen jó, hogy ez a légkör a múlté, de Te is tudod, mi fán terem az ilyen támadás. A Te tiszta humanizmusodat, antifasizmusodat is megkérdőjelezték heberhurgyán. Kínos volt értesülni is róla. Az emberi szenvedélyek alacsonyak, mint a csalán, vagy olyanok, mint a motoros járművek kipuffogó, fullasztó, fekete füstje, melyről az orvosok azt mondják, hogy belélegzése rákképző. De ahogy leírom, mindkét hasonlat előhívja dialektikai ellentétjét: a csípő csalán a harmatos rózsa simogatását, a motorbűz a fenyő tiszta légkörét. Rózsával megyek Hozzád, a fenyő alá, Stószra, légkörödbe, ahová immár szokás lett elzarándokolni. A tévedés emberi gyarlóság, de ez juttatja eszünkbe a legszebb tulajdonságodat: egyenes, nyílt, szókimondó őszinteségedet. Ezeregy íróról írtál, ezeregy könyvet ismertettél, mindig szembenézve, mint Rembrandt önarcképei. Hátulról, oldalról nem támadtál. Modorod is olyan, mint mondataid: nyíltan szólsz. Másokat feszélyezett az igazmondás. Te lelkesen adtad tovább a formáló szájnak a gondolatot, érzelmet, s úgy, ahogyan észlelted. Nem féltél attól, hogy azonos vagy a bensőddel, ami szíveden, az a szádon. Azt hiszem, ez a magatartásod volt a szűkebb értelmű nevelő módszered, az írók, ifjabbak számára. Én személyesen is így ismertelek meg, 1926-ban, igaz észleleted pőre kimondásával. Ez most egészen világosan rajzolódik ki előttem. A pozsonyi Esterházy-palota kertjének gyönyörű gesztenyefái alatt sétáltunk, a Pray utca felé eső sarkon, ahol akkor az egyetemi internátus fabarakkja állt, abban laktam. Rajtunk kívül a jeles esztéta volt velünk, aki mihelyt szóhoz jutott, féktelen füllentéseivel szórakoztatta az embereket. Azt hiszem, a Háry Jánosok attól nőttek meg, hogy hallgatóik csak tüsszentéssel zavarták az áradatot. Én még tüsszentéssel sem. De Te? Alighogy elmondta nevezetes társunk „látogatását“ a római pápánál, a Te szerényen mosolygó arcodon fáradt keserűség jelent meg. Két ránc a szájad szélén hirtelen elmélyült, ránéztél a beszélőre, megálltál: — Miért hazudsz? — mondtad olyan végleges egyszerűséggel, mintha gépbe diktálnád. A képzőművészet értője megzavarodott, abbahagyta a regélést, hebegve válaszolta: — Istenem, emberek vagyunk! — De Te ütötted a forró vasat: — Jó, jó, de hazudni nem kell! Azóta, hogy így találkoztunk, eltelt több mint negyven év, egy korszak. Álltunk egymás mellett s álltunk egymástól távol, figyeltük teljesítményeinket s a magatartást. Könyvek helyett sokáig a magatartást kértük számon; a szlovákiai magyar irodalmi élet szüntelen igazolás és ellenőrzés volt. Ebbe a játékba az idő s a légkör kergetett bele bennünket, nem oktalanul. Azért van, hogy amit hátrahagyunk, nemcsak könyv, hanem magaviseleti krónika Is. Te mindig úgy álltái, mint aki szembe néz s mondtad szárazon, kérdő s megállapító hangon: — Miért hazudsz? Miért hazudtok? Ezt mondtad szeretettel, amikor értéket éreztél némi hibával. Ezt mondtad dühödten, amikor felháborodtál egy fércmű láttán. Ezt kiáltottad oda az egykori szlovákiai magyar reakciónak, mind a politikainak, mind az irodalminak. Ez volt kritikád végszava, mikor magyar nacionalizmust támadtál. Ez volt summázásod, mikor népedet s anyanyelvedet védted, s mindenkinél jobban láttad, hogy a szocializmus alatt megbúvó nacionalizmus a társadalmi építés legnagyobb kerékkötője, szégyenbe fullasztja azt, amit büszkén képviselnie kellene. Nekem és barátaimnak el kellett hagynunk szülőföldünket, Te ott maradtál s lassan emelkedtél fel az áradatból, mint egy ódon oszlop, melyet sem a víznyomás, sem az iszap nem tudott megingatni. Most már hadd mondjam el, ha emlékezhetek pályafutásodról, hogy mindent megtettél a földért, ahol élsz és Írsz százezrek nevében. Éreztem, ahogy tanítani kezdtél írásaidban, milyen változásokat éltél át. A legkisebb hullámra, mely elért, feldöbbentél s betegen, törékenyen is védelemre, egyszerű magyarázatra igazítottad tolladat. Nem vezércikkek aggatták rád, hogy néped lelkiismerete vagy, némán érezték ezt a lelkek. Keserűen kellett felnevetnem itt Budapesten, pár
