Irodalmi Szemle, 1967

1967/7 - B. Nagy László: A jellem felelete

vizsgálódás útján nyert fogalmat — idealista módon — az irodalom megannyi műformai, stilisztikai és szemléleti formájára ráhúzni. Ez a fajta megközelítés — jóllehet a „realizmust“ tűzi zászlajára — éppen az irodalom valóságával, tényleges folyamataival nem számol.

Fábry számára azonban a „realizmus“ nem elvont kategória, nem az irodalomtörténet egy bizonyos szakaszának jelenségeiből általánosított normatíva, hanem viszonyfogalom. A valóság vállalását jelenti, hogy változtathassunk rajta. Egy etikai állásfoglalás jelzése tehát, nem pedig esztétikai megközelítési módot jelöl. Legyen szó Van Goghról vagy Franz Maréról, akiknek művészete távol áll a realizmus közkeletű elképzelésétől, Alfred Döblinről vagy John Dos Passosról, akik az expresszionista aktivizmus írói voltak, vagy Thomas Mannról, a kritikai realizmus legnagyobb modern mesteréről, Fábry ennek az etikai állásfoglalásnak jelenlétét, kiteljesedését kutatja, és édesmindegy számára, hogy ez milyen stílusban, művészi módszerrel revelálódik. Pontosabban: a stílus, a megközelítési mód eligazít a mű karakterében, minőségét azonban távolról sem határozza meg. A minőség az esztétikum és az etikum harmóniájának függvénye, melyben az etikum hangsúlyozottan humanista elkötelezettséget jelent.

E sorok írója fenntartás nélkül osztja Fábry Zoltán álláspontját, s példának tekinti kritikusi táglelkűségét, megkülönböztetett figyelmét és tiszteletét az „irodalom valósága“ iránt. Hozzá kell azonban tennie, hogy ez a nagyon rokonszenves — mert meg- szenvedetten igaz! — álláspont a kötetből csak elősejlő igazság, mely jó két évtizeddel később, a hatvanas évek elején kristályosodott rendszerré, az író nagyszerű alkotásában, az Antisematizmusban. Fábry állásfoglalásának hitelét csak növelheti, hogy mintegy a „maga kárán“ formálta ki kritikusi ars-poeticáját — a Valóságirodalom azért is rendkívül izgalmas olvasmány, mert ennek az állásfoglalásnak genezisét, kiküzdését tárja föl.

Mert „Sturm und Drang“-jának éveiben, mint ez a kötetben kiválóan nyomon követhető, Fábry kritikusi tisztánlátását is elfelhőzték különféle, az „irodalom valóságát“ prekoncepciókkal szemlélő tekintetek. És ez a kritikusi „Sturm und Drang“ azért kap olyan élesen és lenyűgözően drámai formát, mert a lelkesen és jóindulattal vállalt prekoncepciók szembetűnően ellentétesek a kritikus természetével, érzékenységével, pályakezdő írásainak fölismeréseivel. Szeme van a remekművekre, s érzi, hogy a remekművek törvényt tesznek, az életben is köteleznek valamire, mégis előfordul vele, hogy a „valóságirodalmat“ első fokon Prokrusztesz ággyá szűkíti. Mint mindig, a pokol útjai ezúttal is jószándékkal vannak kikövezve. A fiatal Fábryt elriasztja az irodalmi szépelgés, az „intellektuellgyönyör“, a kifinomult, ezoterikus mámor, föl is kiált az Oscar Wilde-ról írt korai tanulmánya végén: „Irodalomnál többet! Lényeget! Eletet! Embert!" Ekkor még nem tűnik föl neki, hogy az irodalom, az igazi, éppen ezt a többet foglalja magába, így adódik, hogy pályája egy bizonyos szakaszán az emlékiratot, a dokumentumirodalmat kritikusi értékrendjének csúcsára emeli — így követi el azt a valóban súlyos kritikusi lapsust, hogy Upton Sinclairt Thomas Mann fölé helyezi. Tévedéseinek másik forrása a mozgalmi szűkkeblűség — az esztétikum alárendelése a közvetlen politikai hatásnak, holott az esztétikum, mint erre később rádöbben, történelmi távlatban hat vissza az életre.

Ám melyik kritikus — és író! — ne tudná, hogy aki üsttel bánik, kormos lesz? Fábryt épp tulajdon pályájának a negatív tapasztalatai vezetik rá az esztétikai értéknek és az elkötelezettség etikájának elválaszthatatlan egységére — elkötelezettségen a történelem hosszútávú igazságainak fölmutatását, szolgálatát értve. így lesz a „valóságirodalom“ és az „irodalom valósága“ párhuzamosan és egyszerre centrális jelentőségű mérték a kritikus Fábry munkásságában, ítéleteiben. Fábryt a fasizmus „mező- tüze“ sarkallja új fölismerésekre — arra a később művekben tetőződő gondolatcsírára, hogy a modern civilizáció példátlan elidegenültségében, a totalitás, a bürokratizmus, a nemzeti és hatalmi önelvűség és öncélúság hitleri, majd Hitlert túlélő és módszerét másoló tendenciáknak fenyegetései közepett, a gondolat konformista redukciói és erőszakos elfojtásai idején a népek valóságos története a „szellemerkölcs“ síkján nyilvánulhat meg hiánytalanul, e „szellemerkölcsöt“ megtestesítő valóságirodalomban. „Muszáftiumanizmus!" — vágja ki a tromfot a fasiszta barbárság crescendója idején. Valóban, az igazi német történelmet Thomas Mann neve reprezentálja, amint a magyar történelmet sem Horthy, hanem a két háború közti irodalmunk „harmadik reformkora“