Irodalmi Szemle, 1967

1967/7 - B. Nagy László: A jellem felelete

B. Nagy László

a jellem felelete

(Fábry Zoltán Valóságirodalom című könyvéhez)

Fábry Zoltán új könyve, a Valóságirodalom annak is meglepetéssel szolgál, aki a kötet írásaival az erdélyi Korunk hasábjain egyszer már találkozott. A Valóságirodalom ugyanis a szerző 1926—39 között, a Korunkban publikált recenzióit, áttekintéseit, revűit gyűjti egybe, az európai, főleg németnyelvű irodalom köréből — értve ezen a németre fordított szovjet, amerikai, francia műveket is. A recenziót pedig senki sem tekinti örökéletűnek. A kritikusi napszámosmunka elsődleges terméke — rögtönzött véleményformálás, tudósítás, információ inkább, mint maradandóságot ostromló gondolatok foglalata. Ráadásul Fábry nagyrészt egy elsüllyedt, elfeledett irodalomról tudósít — a weimari Németország színes, gazdag, de sokszor kérészéletű kísérleteiről, az expresszionizmus lázban fogant alkotásaitól a Neue Sachlichkeit dokumentum-irodalmán át a közvetlenül agitációs célokat szolgáló mozgalmi irányregényekig — ma már nagyrészt ismeretlen, vagy csak az irodalomtörténet által számontartott nevekről, művekről.

Sűrű, átjárhatatlan bozótba kalauzol a szerző, melynek kimagasló tájékozódási pontjai — Solohov, Ehrenburg, Fegyin vagy Thomas Mann, Alfred Döblin, Ernst Toller Kurt Tucholsky és mások — alakját, alkotásait benövi, körültüskézi egy valahai irodalmi vegetáció kusza folyondárja, s vezetőnk, miközben kutató-ösvényeket vág e rengetegben, nem a terület topográfiai vázlatát, dombjait, csúcsait és lapályait rajzolja elénk, hanem a tenyészet pompája, bujasága, változatainak sokfélesége ragadja el, ennek az irodalomnak létezésmódját, tendenciáinak virulensségét, életképességét teszi próbára, hatását méri föl. A fölfedezés izgalma hajtja, érdeklődését a korszerű igazságért folytatott drámai küzdelem, egy válságos időszak szellemi arculatának, öntudatának kialakulása köti le; az irodalomtörténet s az esztétika szempontjai és kategóriái vizsgálódásában alárendelt jelentőségűek.

Ha tehát sem a műfaj, sem a témák jórésze nem üti át a korabeli aktualitást, miért mégis, hogy három-négy évtizeddel születésük után is izgatottan hajiunk a kötet írásai fölé, a bennük foglaltakat akaratlanul napjaink kollizióival, kereséseivel párhuzamosít- juk, titkokra döbbenünk, melyek mai problémákra rejtenek választ magukban?

A cím eligazít. A Valóságirodalom nemcsak egy rejtekező tendencia föltárása, nyo- monkövetése, mértékként való alkalmazása az irodalom folyamataiban — az író történelmi elkötelezettségének, műve életből eredeztetettségének és visszaható vonatkozásának hirdetése az „öntörvényűség“ esztétikáival szemben — de ezzel párhuzamosan az „irodalom valóságának“ fölfedezése, becserkészése i6. A „valőságirodalom“ szó esztétikai állásfoglalást és kritikusi magatartást, „ars criticát“ egyszerre jelöl. És ez még ma sem teljesen magától értetődő. Bizonyítják a „realizmus“ körüli, máig se nyugvópontra jutott esztétikai viták, azok a kísérletek, amelyek a „realizmust“ abszolút érvényű irodalmi kategóriaként kívánják meghatározni és alkalmazni, s egy elvont