Irodalmi Szemle, 1967

1967/7 - Turczel Lajos: Fábry és a csehszlovákiai magyar irodalomtörténetírás

közösségi érzése és erkölcsi idealizmusa hatására nemcsak írói, de teljes emberi vonatkozásban is a „korparancsot“ megtestesítő közírás lett életformájává. Ezen az elrendelt, „elkötelezett“ életformán, a politikai és erkölcsi ideálokért folytatott szakadatlan küzdelmen belül az irodalom az osztályharcnak és az embervédelemnek alárendelt segédanyag és motívum-készlet szerepét töltötte be.

A két világháború közötti irodalmi tudatunkat vizsgálva lépten-nyomon találkozunk olyan hangokkal, amelyek Fábryban az impozáns módon megnyilatkozó „abszolút kritikus“ elveszését fájlalják, és a húszas évek második felétől kialakult egyoldalú kritikai gyakorlatával szemben kisebb-nagyobb fenntartásokkal élnek, Szalatnai Rezső egyik írása szerint „benne képződött ki a szlovenszkói kritikus alakja... Szempontjai váltakoztak az általa meghatározott emberirodalomtól egéízen a mai történeti materialista álláspontig, de következetesen, nagyobb lélegzetű írásban sem ezt, sem amazt nem fejtette ki, nem alkalmazta a csehszlovákiai magyar irodalmi élet objektív megbírálására. Pedig puritán egyénisége s képességei meghatározták erre a munkára.“5) Győry Dezső egy 1931-ben írt híres cikkében az irodalmi szempontú kritikus elsikkadá^áról beszélt: „A túlzó világnézeti szigor miatt a kritikus megint csak elsikkadt. Fábrynak biztosan megnyugvás, hogy aszkézisig menő vállalásával a jellemeknek kijáró tiszteletet élvezi az írók előtt, de ma már más sík az irodalom és ö. A szétválásban kétségtelenül az irodalom vesztett többet.“6)

Az abszolút kritikust visszavágyó vagy elparentáló kortársak nosztalgiáját olyan emlékezetes és egyedülálló megnyilatkozások váltották ki, amelyekben a fellépő Fábry valóban „klikkek és irányok fölötti auktoritásnak és abszolút mértéknek“'1) mutatkozott meg. A semmiből útnak induló szlovákiai magyar irodalomban az elburjánozódó dilat- tantizmus veszélyére a legkeményebben ő mutatott rá, kritikusként való színrelépését pedig egy esztétikailag szigorúan megalapozott — és amellett remek helyzetérzésről is tanúskodó — krédóval vezette be: „Értsük meg, olyan időket élünk, olyan helyzetben vagyunk, hogy létfeltétel, szükség az írott szó, mint eszköz, de ez még nem szentesíti az írott szót irodalommá — írta 1923-ban az Irodalom és magyarság című tanulmányában. — Az író alkotó művész: teremtő, formáló. A művészi alkotás kiválasztó, értékelő törvénye az esztétika. író tehát csak az, aki az esztétika normáit igazolja, példázza. Irodalom csak az, ami ezt az egyetlen kritikát kibírja. Es a legnagyobb szégyen, az életképtelenség legszomorúbb jele lenne, ha ettől az egyetlen biztos művészi feltételtől félteni kéne magyarságunkat,“8)

A húszas évek közepétől kezdve napjainkig Fábry számos olyan kritikát írt, amelyek ezzel az imponáló és esztétizmusban el nem marasztalható krédóval ellentétben vannak. 1925 és 1936 között irodalomértékelésében egyre inkább az a rappista felfogás lett úrrá, amely az irodalmat a napi politika céljainak rendelte alá, és az igazi és korszerű írót „az állásfoglalalás, az ellenőrzés, a meggyőződés egyoldalú fanatikusaként... s hirdető munkásként, tény közvetítőként"9) fogta fel. E felfogás és irodalomszemlélet következményeként kritikáiban sűrűn fordulnak elő a szektáns túlzások, és nem egyszer teljes menedékjogot kap bennük a baloldali dilettantizmus.

Fábry kritikai tévedéseinek és túlzásainak szubjektív és objektív okait (világnézeti radikalizmus és fenntartások nélküli elkötelezettség, a kommunista pártok irodalom- politikájában akkor eluralkodott szektáns légkör) jól ismerjük. Tudjuk, hogy tollát mindig — hibáiban és tévedéseiben is — a meggyőződés és a változtatni akarás irányította, és a rosszhiszeműség teljesen hiányzott belőle. „Csuda-fura muszáj Herkulesként tartottunk ki posztunkon, de portánkat végül mégis csak a magunk elképzelése és az osztályharc törvényei szerint alkottuk meg, és gondolkodás, sőt irgalom nélkül vetettünk ki belőle mindent és mindenkit, akit nem éreztünk odatartozónak — írja a kritikusi gyakorlatára önbírálóan visszanéző író. — Amit később a fasizmus főismérveként átkoztunk és pellengéreztünk: a kizárólagosságot és tekintetnélküliséget, azt igazunk tudatában tiszta szívvel korparancsként gyakoroltuk.“10) „A hangsúly a tiszta szíven

5) Szalatnai Rezső: Irodalmi menetrend Szlovenszkón. Magyar Figyelő, 1933. évi 1—2. sz.

6) Győry Dezső: A kritikus, aki nincs. Oj Munka, 1931. ápr.

7) U. o.

8) Kassai Napló, 1923. IV. 1.

9) Fábry Zoltán: Tíz szomorú magyar év. Korunk, 1930. évi kötet 321. o.

10) Fábry Zoltán: Kúria, kvaterka, kultúra. Bratislava 1964. 11. o.