Irodalmi Szemle, 1967

1967/7 - Turczel Lajos: Fábry és a csehszlovákiai magyar irodalomtörténetírás

Turczel Lajos

J^ábry

és a csehszlovákiai magyar irodalomtörténetírás

Ismeretes, hogy Fábry Zoltán azt a közóhajt, mely tőle a csehszlovákiai magyar irodalom történetének megírását várja, többször elhárította magától. E sorok írója Fábryról szóló első lelkendező írásában a közharsona szerepét isi vállalta, és naiv sugalmazással szintén arra buzdította az írót, hogy „lepjen meg bennünket azzal, amit már tőle olyan régen szeretnénk: irodalmunk eddigi útjának alapvetésével, a szlovákiai magyar írás összefoglaló történetével."1)

Ma már tudom, hogy a dolog nem olyan egyszerű és magától értetődő, amilyennek az első pillanatra látszott: Fábry ezt az irodalmat kritikusként már úgyis feldolgozta, fölmérte, most csak az egykori értékeléseit kell irodalomtörténetté átépítenie.

Érdekes, hogy kezdetben, irodalmi újraindulásunk hőskorában Fábryban is élt ilyen illúzió. Egy 1950-ben írt cikkében ezt olvashatjuk: „Van egy megbocsáthatatlan mulasztásunk: itteni életünk első fejezete — 1918—1938 — máig sincs feldolgozva. Régi dédelgetett vágyam, hogy ezt a munkát elvégezzem. A múltkoriban itt járt nálam Kugler János, a Szabad Földműves szerkesztője, és ő is bíztatott, noszogatott: írjam meg. Első felbuzdulásomban azonnal hozzáfogtam az anyag összehordásához.“2)

A felbuzdult író hamarosan ráébredt arra, hogy ő ezt a pium desiderium formájában kifejeződő, „mindenki által reá szabott feladatot“3J nem teljesítheti. Harmadvirágzás című könyvének előszavában az akadályokra a következőképpen mutatott rá: „Ügy mondják, úgy tudják, hogy ez összegezést, áttekintést nekem kellett volna elvégezni. Nekem, aki a ma élők között összességben és teljességben mint szemlélő és mint aktor a legjobban ismerem anyagát és légkörét,... aki kezdettől része és részese voltam ez irodalomnak, objektuma és szubjektuma ... Álljunk meg egy pillanatra: talán épp ez az alany-tárgyi viszonylat hozza és adja az első akadályt; ez a rész-tudat, az aktív szerep jelenti a gátlást: magamról is kéne írnom, és ezzel az irodalomtörténet személyes vallomássá torzulna. Magamról hallgatni viszont nem lehet: határon innen és határon túl hiányolnák személyemet, szerepemet.“*}

Ez az elhárító gesztusként megfogalmazott érvelés érthető és helytálló, de nem kimerítő és döntő. Az irodalomtörténeti szerepvállalásnál a legfőbb akadályt nem az a tény jelentené, hogy maga a feldolgozó egyszerre alanya és tárgya, része és részese a feldolgozandó anyagnak, hanem az a sajátos viszonylat, koordináta-rendszer, amely Fábry mint szemlélő és az irodalom mint szemléleti tárgy között van. Fábry rövid, átmeneti időszakaszoktól eltekintve nem volt szabályos, par excellence kritikus, aki számára az irodalom elsődleges anyagul, központi tárgyul szolgált volna. Szenvedélyes

!) Turczel Lajos: Fábry Zoltán köszöntése. Oj Ifjúság, 1957. VIII. 6.

2) A „Czabán-ügy“. Másodközlése a Kúria, kvaterka, kultúrá-ban, 248. o.

3) Fábry Zoltán: Harmadvirágzás. Bratislava 1963. 7. o.

4) U. o.