Irodalmi Szemle, 1967
1967/7 - Bábi Tibor: Stószról Jövet (vers) - Fodor András: Küldetés (vers)
Stószról jövet Alacsony ég alatt templom és fatorony, dombok és temető s kövekkel csontos út; erdő zúg, a fenyők dandárja fenyeget, és patak menekül sovány pallók alatt. Ide rejtezett el, itt álmodik a ház, dühös eb, se önzés, portáját nem őrzi, s aki a házban él, mindvégig hű maradt. Bár szegényen jöttem, gazdagon térek meg, s könnyű szívvel, mint a harcos, aki tudja, hogy semmi a végzet, de minden az ember. Félek, mégis félek, jaj! Mit jósolsz fáradt és meneklő nap, mely még fel sem keltél, már felhő és fehér téli köd takar el? ... Futok, futok én is, őzek és nyúl nyomón, erdőn és hegyen át, a mindenségen át, magányba, magamhoz, végül is magamhoz, s tudom már, hogy aki tragédiákat sejt, csak így lehet erős, csak így lehet bátor... (1957) küldetés Fábry Zoltánnak Szomorúságtok pányváira kötve járok közöttetek. Szavak iitlege veri hátam. Nem állhatok meg, nem hagyhatom abba. Kísértek nappal, éjjel. Mondják, szép ősi házak, rozsdás nyugalmú tornyok vannak erre. A dongahíd karfája mellől látni a hegy domborzatát, ott különös virágok nyílnak. De én semmit se Iátok, csak az egyhangú vonulás fekete ingáját az úton. Leszegzett fejjel vonszolom terhem, a tehetetlenséget. Ha valahol megállnék, ha arcom embermódra fölmutatnám, felétek nyitnám tenyerem, meglátnátok, mily tiszta, mily üres, akár a szélgyalulta sík. S talán ti sajnálnátok engem: — Mi mást, mi többet hozhatott volna szegény a földről, melyre csillagok helyett is költők sebe ragyog. Bábi Tibor Fodor András
