Irodalmi Szemle, 1967
1967/7 - Bori Imre: Fábry Zoltán
s a valóságirodalommal szemben elfoglalt álláspontja is. Szent megszállottság is ez, olyan ember ő, akinek „démonja“ van. Eszménye, mint annyi kortársának, Karl Kraus volt, s nyilván annak ösztönzése van az Európa elrablása című könyvében is. „A holnap történetírójának nem kell levéltárakat feltúrni, az anyagot és az eszenciát, a tartalmat és a lényeget együtt kapja meg Kraus drámájában, melynek főhőse az idézet. A legrikítóbb kitalálások — citátumok...“ — Irta róla, s önnön módszerét is jellemezte. A citátum azonban nemcsak anyaga, hanem a külső ingere is írásainak: a harcba hívó provokáció és a bizonyító anyag is egyszerre, s legtöbbször kard is a kezében, mellyel ellenfelét sebezni akarja. Természetéből következik, hogy szabályos tanulmányt vagy könyvrecenziót nem írt: a polémiának nincsenek zárt rendszerei. A polemikus Fábry műve azonban távolról sem alaktalan — a szenvedély, amely fogva tartja, s mely messianisztikus vágyak és prófétai dühök polifóniájából állt össze, alakot ad műveinek, amelyeket talán legszabato- sabban a „per“ műfajának minősíthetnénk. írásainak van tehát „rituáléja“, és a fináléban a „sárkány“ mindig és ismételten megöletik. Nem véletlen, hogy maga nemcsak átmeneti műfajának tartja írásait, hanem egyenesen az „antifasizmus“ szóval jelöli azokat: „Antifasizmus mint műfaj? A korparancs korműfajt kényszerít az íróra. A kikerülhetetlen korparancs az íróval szemben műfaji igénnyel lép fel. Vannak korok, sorsfordulók, amikor az írói magatartás lényegül műfajjá ...“ Körünk tehát bezárult: Fábry Zoltánt méltatva magatartása jellegét bogoztuk s műfaját elemezgetve a magatartás problémájára utalhattunk — a kettőnek nem dualizmusát, hanem egységét szemlélve. Idézzünk most mi is. Fábry Zoltán irta Az ötnevű ember című írásában Kurt Tucholskyról: „Tucholsky érző ember elsősorban: mindenre reagáló, mindentől megtermékenyülő szívharcos, aki azonban a primér reakciót hihetetlen intenzitásra tudja fokozni, annyira, hogy ez — első, szintén primér hatásában — már felér az öklös tettel és így végeredményben hasznos aktivizmus. Emberagitáció. Üttisztítás. Korlát és tekintélyrombolás..." S jellemezhető-e ennél jobban Fábry Zoltán is? Mert végső fokon Fábry Zoltán életműve is sajátos kettőzést mutat: úgy tetszhet, a kommentáron épült fel, ám az írás végén megszületik a csoda — a legtöbb fény a kommentátorra esik. Ma már elévültek azok a könyvek s jórészt az események is, amelyek egykoron Fábryt provokálták, de a velük kapcsolatos gondolatok ma is elevenek, mint ahogy a Kúria, kvaterka, kultúra és a Valóságirodalom című könyvei ezt oly szépen és harmonikusan hirdetik. Stószról, ebből a kies sarokból üzent hadat Fábry Zoltán a legmagasabb rendű gondolat, a dolgozók igazsága és szeretete nevében mindannak, ami népellenes, igazságtalan és gyűlöletre úszító volt. Innen hirdette meg a kor parancsát: a harcot fegyver s vitéz ellen, háború ellen, fasizmus ellen. Innen datálódott első könyve, az 1935-ös Korparancs, itt szerzette a másodikat is, a Fegyver s vitéz ellen 1938 elején megjelent kötetét. Stósz fogalommá vált, mint valamikor Kazinczy Ferenc Széphalma. Stószon tisztán őrződött meg a magyar kultúra emberi becsülete a fasiszta fertőzés és nacionalista úszítás legsötétebb szakában is. A régi Fábry cikkek vijjogva röppentek fel, s mint vadászó sólymok vetették rá magukat a kiszemelt ellenségre, tépve, marcangolva a fasiszta barbarizmus megnyilatkozásait. A mai Fábry-cikkek már méltósággal köröznek a magasban. Olvasásuk közben érezzük kitárulni a teret, s az idő végtelenbe nyúlik. A régi harcos expresszionizmust a felemelkedés higgadt bölcsessége cserélte fel, ésszerű szocialista humánum, amely egy új hazafi-élet adottságaiból kiált az egész világba. A mai Fábry Zoltán gondosan meghatározott kategóriákban gondolkozik, az extázist mérték cserélte fel. Már a bevezető írásból kiderül, hogy Fábry Zoltán számára a Gondolat félreérthetetlenül az igazságot jelenti, ez pedig a Népből ered, a Néppel azonos. (Balogh Edgár: Fábry Zoltán: A gondolat igaza. Utunk, 1955.)
